A közönség minden országban szereti fokozottan figyelemmel kísérni a gazdagok, az arisztokraták vagyonosodását. Ezzel szemben egyre kevésbé érdeklődik a szegények, az elesettek sorsa iránt. Talán erre a sajátos fordított arányosságra épít Orbán politikája: eltünteti az érzékeny szemek elől a hajléktalanokat, és a luxus jachtok képeivel tölti meg az újságokat. Ez felel meg az Orbán-rendszer „fordított Robin Hood” jellegének is - a szegényektől rabol, és a rablott holmit a saját pereputtyának tagjai között osztja szét. Teljesíti küldetését.
GAZDAGODJATOK! Az egyik nagy amerikai magazint mintázva 22 éve rendszeresen megismerkedhetünk a 100 leggazdagabb magyar névsorával. Persze a lista korántsem teljes, hiszen attól, hogy valaki üzleti sikert sikerre halmoz, még nem feltétlenül akar kijönni a napra, amiben nyilván nagyon sokféle és érthető ok játszhat szerepet, kezdve önmaga és családtagjai biztonságának a megóvásával. Fordítva is igaz, a nyilvánosság sokszor jótékonyan takarja el azt, amit nem akar láttatni az a személy, aki amúgy is az újságok címlapjára kerül. Mondhatni, a 100 leggazdagabb magyar ellenőrzött forrásból származó névsorának összeállítója néha biztosan jobban jár akkor, ha kihagy valakit, mint ha támogatást kér, reklámot, interjú felületet ad el annak, aki a kiadványába belekerült. A hiúság és a sznobéria a megérdemelten elért siker mellett a vagyonosodás elismertetésének, a nyilvánosság előtti megjelentetésének a hajtóereje.
A kiadvány legfrissebb, 2024-es számában azonosított összes vagyon már meghaladta az éves GDP 12 százalékát, vagy ha így jobban tetszik, a magyar költségvetésben az oktatásra (4 százalék), az egészségügyre (4 százalék) és a szociális gondoskodásra (2,5 százalék) fordított összes kiadás összegét. De ez a több mint kilencezer milliárd forint, amit a száz leggazdagabb magyar a magáénak mondhat, elenyésző gazdagság nemcsak az osztrák leggazdagabb réteghez, de a cseh, a lengyel, a román gazdagokhoz képest is, nem is szólva az oroszokról.
A gazdagok nálunk sem kizárólag az Orbán-rendszer kinevezett „magyar bajnokai” közül kerülnek ki, hiszen sokan vannak, akik feltalálóként, innovációik üzleti hasznosításából évtizedek alatt gazdagodtak meg, gondoljunk csak arra, hogy nyilván viszontláthatnánk - ha megérte volna - a Kádár-rendszerben meghurcolt „meggymagos embert”, aki a konzervgyári hulladékból nevelt csemetét. Ám az első húsz leggazdagabb magyar névsorát átböngészve jól látszik, hogy a „trón támogatói” mindenkinél gyorsabban haladnak előre. Az ő gazdagodásuk üteme az Orbán második országlásától számított tizennégy év alatt sokszorosa a leggazdagabb magyarok összvagyona növekedésének.
Ehhez a megállapításhoz nem kell csupán Mészáros Lőrincre vagy Tiborcz Istvánra gondolni, vannak ott mások is. Megfontolandó azonban, hogy alig vannak olyanok, akiknek folyamatos és gyors gazdagodása végső soron ne attól függene, hogy üzleteik, szolgáltató cégeik lényegében versenytárs nélkül, a nemzetközi versenytől is védve működnek; akiknek gyarapodását ne a kormány jövedelempolitikája segítené elő azzal, hogy mennyire gyarapítja a magyar vásárlók pénztárcájának vaskosságát – főként a választások előtt – az Orbán-kabinet. Ha a választók költenek, akkor nemcsak Orbán boldogul, mert hatalmon maradhat, hanem vazallusai és ő maga is, hiszen az ő esetükben tényleg igaz a régi kommunista mondás: „Tiéd az ország magadnak építed!”
ÉRTÜNK LOPTAK, NEM ELLENÜNK. Amit a 100 leggazdagabb magyart „felmutató” kiadványban látunk, az nem más, mint a 2002-ben befejezetlenül maradt, de már akkor is világosan megfogalmazott orbáni program megvalósulása. A tettes mindig énekel, mi több, előre elárulja, hogy mire készül. Így történt ez Orbánnal is, érdemes visszalapozni ahhoz a nyilatkozatához, amit akkor adott, amikor Debreczeni József az első könyvét írta róla: „(Antall Józsefről) A legnagyobb hiba. Örökség nélkül itt hagyni egy politikai irányzatot, materiális örökség nélkül, hogy csak a szellemi örökségből éljünk meg, ez nem megy. (…) Ezt úgy kellett volna megcsinálni, az én fejemben legalábbis, hogy meg kellett volna találni azt a nyolc-tíz nagyvállalkozót, akik majd Magyarország nagytőkései lesznek. Ennél sokkal több nincsen. És ezeket kellett volna – nem kormányzati eszközökkel, hanem egyszerű banki kapcsolatokon keresztül – támogatni. Ezekkel kellett volna személyes kontaktust kiépíteni, amelyet ők aztán jól tudtak volna használni a piacon, mint versenyelőnyt. Azt a kapcsolatot, amely őket így Magyarország miniszterelnökéhez vagy annak legbelső köréhez fűzte. Igen, az ország nyolc-tíz nagytőkés gazdasági érdekszférájává vált volna meghatározott területeken. (…) Ezt kellett volna megtenni. A bankárok előtt világossá tenni, hogy ez a mi nyolc-tíz emberünk. Aztán már hagyni, hogy az üzlet a maga logikája szerint elrendezze a többit. Esetleg a fejlesztési forrásoknál, pályázatoknál lehetett volna még segíteni, de ott is csak szolidan, semmiképpen sem átlépve a jó ízlés határait.” (Debreczeni József: Orbán Viktor, 2002, Osiris. 273-274. oldal)
Ez a kiadvány a bizonyíték arra, hogyan haladt lépésről-lépésre, tégláról-téglára az Orbán által magának és pereputtyának megrendelt vagyonosodás. Mészáros Lőrinc 2015-ben lépett ki a fényre akkor 7,7 milliárd forintos vagyonával, ami 2024-re közel ezer milliárdosra, azaz a bő százszorosára hízott. Ő és a királyi vő, Tiborcz meg a mászókötélvégtárs Garancsi, az autópályaépítő Szíjj László talán a legjobb példái annak, hogyan képzelte Orbán a a „gazdasági érdekszféra” birtokbavételét. Senki nem mondhatja, hogy Orbán nem jelentette be, mire készül. Arra készült, hogy haverok vagy vazallusok közreműködésével bekebelezze az egész országot. Ma már Európa kapuit döngeti.
LUKÁCS EVANGÉLIUMA 19:26. Igaz, tudom, hogy a jámbor olvasók naponta mélyednek el a Bibliában, mégis hadd adjak segítséget azoknak is, akik a Biblia-ismeret dolgában elmaradnak nagy vezérünk, Orbán mögött, hiszen ő ezt a sort biztosan jól ismeri: „akinek van, adatik; akinek pedig nincs, még amije van is, elvétetik tőle.”
Magától értetődően minden országban a rendszerváltás növelte, illetve nyílttá tette a jövedelmek egyenlőtlenségét. Ez a folyamat különösen szembetűnő volt a „transzformációs válság” 1990-1993 közötti időszakában, a tömeges munkanélküliség, leszázalékolás, jövedelemvesztés idején. Két időszakban mérséklődött jelentősen a jövedelemegyenlőtlenség az elmúlt harminc évben: először a Bokros Lajos nevéhez fűződő „aranykorszakban”, 1996-2001, illetve a válságmenedzselő Bajnai korszakban, 2008-2010 között.
Függetlenül attól, hogy a magyar jövedelmek kialakult egyenlőtlensége nemzetközi összehasonlításban sem a Gini-mutató (28), sem a felső és az alsó ötöd jövedelmének aránya alapján (4-4,5-szeres) nem kirívóan magas, mégis tény: a választók nálunk minden más európai ország polgárainál erőteljesebben várják el a politikai osztálytól a jövedelmek egyenlőtlenségének mérséklését. Ez a választói elvárás minden nemzetközi összehasonlító módszerrel készült társadalmi jelentés alapján változatlan.
A magyar választói várakozás miatt Magyarország benne van abban a három (Görögország és Portugália után állunk) országból álló csoportban, amely erőteljes beavatkozást követel a politikától az egyenlőtlenség mérséklése érdekében. Ez Portugália vagy Görögország esetében még sokkal inkább érthető, hiszen ezekben az országokban a Giniben kifejezett egyenlőtlenség az európai „felsőházban” van: Görögországban 0,32, míg Portugáliában 0,38. Talán az sem egészen véletlen, hogy ezekben az országokban a legmagasabb az államháztartási újraelosztás aránya, illetve ezek az országok küzdenek – folytonosan – azzal a feladattal, hogy mérsékeljék az államháztartás adósságát és a folyó költségvetési hiányt.
Kizárni azt sem lehet, hogy ez a rendkívül erőteljes beavatkozás iránti vágy téríti el a kormányokat, illetve a kormányra jutott pártokat, hogy ki tudjanak józanodni a „fiskális alkoholizmusukból” (Kopits 2006). A 2010-ben hatalomra jutott csoport nyíltan hirdette meg az őt támogatók gyors gazdagodását, csak azt nem tette világossá, hogy ez a szélesebb tömegek számára legfeljebb a lassabb távolodást eredményezi a hatalmon lévő elittől, és csak a politikai „csúcsragadozók”, Orbán politikai családjának legközvetlenebb tagjai asztalára jutnak az ország javai.
A középosztálybeli szavazók esetében jövedelmük alakulásának érzékelésével egyenes arányban változik a közügyekben való részvétel, és talán éppen ebből származik az a mérhetetlen cinizmus, amellyel Orbán megvásárolja az alul levőket – ha kell, egy zsák krumpliért –, hogy támogassák a köztársasági intézményeket szétzüllesztő politikáját. A legalsó decilisbe tartozók úgysem számíthatnak az évtizedes egyenlőtlenség megváltoztatására, akkor sem, ha jelentősen közelítenék jövedelmüket a középen lévő jövedelmi decilisekhez: a legszegényebbek beérik azzal, ha helyzetük nem romlik.
A középső decilisek jövedelme 2010 és 2014 között ugyan jelentősen elszakadt a két legmagasabb jövedelemmel rendelkező (a 9. és a 10.) jövedelmi decilis 2010 óta ugrásszerűen növekvő jövedelmétől, ők azonban a kialakult viszonyok között annak is örülnek, ha nekik, róluk beszélnek, és ha látják, hogy van náluk nyomorultabb. Emiatt a magyar politikai rendszer kialakult stabilitása a legfelső és a legalsó jövedelmi ötöd elégedettségén múlik. Ezt mindaddig el lehet érni, amíg van pótlólagos forrás az uniós transzferek révén, és amíg a gazdasági növekedés nem fordul visszaesésbe. Most már itt tartunk: nincs uniós forrás, nincs gazdasági növekedés.
Nekem nagyon hiányzik az az összeállítás, amelyik azokat a magyarokat sorolja fel, akik a legtöbbet adakoztak, akik jelentős vagyonukkal ott állnak a szegények mellett, akiket mindig megtalálunk ott is, ahol ki kell állni a rászorulókért.
Ha belegondolunk, hogy a száz leggazdagabb magyar közel 10000, azaz tízezer milliárdos vagyonának 2-3 ezreléke elegendő lenne arra, hogy megszabadítsa tartozásaitól az Iványi Gábor által működtetett Oltalom Alapítványt,
hogy elháruljon a folyamatos vegzálás veszélye a fejük fölül, és hogy az elesettek érdekében dolgozóknak a minimálbért és annak közterheit ki tudják fizeni, és ne kelljen attól tartaniuk, hogy Orbán keresztény állama kisöpri a pincét és a padlást, hogy tevékenységüket ellehetetlenítse; akkor megértjük Lukács Evangéliumának a példabeszédét.
Mert az erkölcsiség – az esetek többségében – fordítottan arányos a vagyon növekedésével. Hosszú még menetelés addig, hogy ez az arányosság egyenes arányosság legyen: a vagyonnal nőjön az erkölcsiség és az elesettek iránti együttérzés.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.