Egy imitált konferenciába belesűrűsödik az életünk és a világunk. Az Iráni konferencia a színészi és rendezői koncentráció, a tehetség diadala. Katartikus élmény, megrázó, de szarkasztikus humorral teli. Érdemes volt másodszor is megnéznem a Gyulai Várszínház Erdélyi Hét programsorozatában.
Bámulatos mennyire erőteljesen karakteres a színészek jelenléte. Most aztán különösen megtapasztalható, milyen kiváló a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulata, hiszen a szereplők többségének lényegében monológot is kell előadnia, ami hatványozottan nehéz feladat. Az Ivan Viripajev által írt, igencsak lényeglátó darab ugyanis egy Koppenhágában rendezett konferencián játszódik, ahol az előadók zöme monológszerűen, pulpitus mögött, mikrofonba beszélve, a közönséggel szembefordulva vezeti elő a teóriáját. De alig néhányan tehetik ezt zavartalanul, mert kérdések, hozzászólások, akár dühödt felhorgadások megszakítják őket. Hamar egymásnak feszüléseknek, indulatos eszme- és rögeszmecseréknek, eldurvuló személyeskedésnek lehetünk a tanúi a világ egyik fő válsággócpontjáról szóló konferencián.
A Bocsárdi László által rendezett, meglehetősen erőteljes produkció a kezdetektől egy valódi konferenciát imitál. A közönség minden tagja olyan nyakba akasztható „logót” kap a nyakába, amit a konferenciák részvevői, közreműködői viselni szoktak, csak ezen nincs rajta a nevünk (amit előre nyilván nem tudhattak). De az ott áll rajta nagy, piros betűs felirattal, hogy melyik konferencia résztvevői vagyunk, és a konferencia emblémája is, ami egy mikrofont és békét jelképező angyalszárnyakat ábrázol.
Az előadás még el sem kezdődik, amikor tulajdonképpen már kezdetét veszi.
Amikor beülünk a nézőtérre, fotósok, operatőrök jönnek-mennek, rohangásznak, szervezők lótnak-futnak, akik valójában szereplők, és úgy tesznek mintha még valami sürgős elintéznivalójuk lenne; közöttünk járnak-kelnek. Szinte észrevétlenül „csúszunk” bele a konferenciába. És kezdetben mintha szabályos tudományos előadás-sorozatot látnánk. A moderátor ismerteti a témát. Valamennyi előadó színre lépte előtt mond pár szót róluk. De hamar felborul a hagyományos menetrend, hogy az előadó elmondja a magáét, utána kérdések következnek, amikre ő válaszol, majd jöhet a következő előadó. Elfajulnak a dolgok. Emeltté válnak a hangok. Összeszikráznak a tekintetek. Kényszerűen félbeszakítják az eszmefuttatásokat a fékevesztett bekiabálások, sőt beüvöltések. A moderátor, igyekezve disztingváltságot magára erőltetni, iparkodik a tervezett mederbe terelni a rendezvényt, ami onnan rendre kiárad, és indulatosan elkeseredett, türelmetlenül agresszív világunk leképezésévé válik. Jeles potentátok kapnak szinte hajba. Nézetek csatáznak emberségről, háborúról és békéről, törvényességről, törvénytelenségről, az emberi jogok sárba tiprásáról, a Nyugat és a Kelet viszonyáról, Európa helyzetéről, talajvesztettségről, hazugságról, igazságról, toleranciáról és annak hiányáról, zöldekről és ellenzőikről, az éghajlati válságról, migrációról és a kezelési módszereiről vagy éppen kezelhetetlenségéről, a politikusok hazudozásairól, gerinctelenségükről, szavahihetetlenségükről, ilyen, olyan, amolyan válságról, az előadók elfogultságairól, vádakról és ellen-vádakról.
Azok az előadók, aki éppen nincsenek a színen, közöttünk ülnek a nézőtéren.
És akár onnan kiabálnak föl, amit valószínűleg mi is megtehetnénk, felszólítanak bennünket is, hogy mondjuk el a véleményünket, de ez az általam látott két előadáson nem történt meg. Ám benne van a pakliban, ha ezt érezhetően nem is különösebben várják el a színészek, hiszen, ha ez lenne a cél, mint például A nép ellensége pár évvel ezelőtti remek marosvásárhelyi produkciójának egyik jelenetében, akkor elérnék. Keresztes Attila kiváló rendezésében elcsalt szavazást, áldemokráciát játszottak. Az Iráni konferencia arról is regél, hogy bár a moderátor iparkodik betartani a parlamentáris formákat, azokkal sem mennek túl sokra. Mára ezek is meglehetősen kiürültek, az álságosság, az ügyes hazugságok táptalajává váltak, és ha elszabadulnak az indulatok, könnyen át lehet hágni őket, akár megalázva a hozzászólót, aki esetleg szintén nem hagyja magát és személyeskedő elvtelenséggel vág vissza. A személyeskedés pedig gyakran vezet oda, hogy a felszólalók igencsak eltérnek a témától, parttalan vádaskodásba kezdenek.
Először Kaposváron láttam a produkciót, majd Gyulán néhány hét múlva kimondottan vágytam rá, hogy újra megnézzem egy sok tekintetben más szereposztással. Lehetne persze elmélázni azon, hogy ki veszettül jó és ki kevésbé az, de az összhatás mindkét esetben rendkívül erőteljes. Fejbekólintó módon kikerekednek belőlük a mai világunk nyűgei és bajai. A gyakran hosszú monológok, amik fenemód unalmassá válhatnának, egyáltalán nem lesznek azzá, ahogy az egész, csaknem két és háromnegyed órányi, szünet nélküli előadás sem, mert annyira erőteljes a színészi jelenlét, bámulatosan ütős, korunk problémáit telibe találó Viripajev szövege, meg Bocsárdi vaslogikájú, mégis érzéki rendezése.
A hatást fokozza, hogy a felszólalókat kamerákkal véve, kinagyítva közvetítik. Szinte „belemásznak” a szereplők pórusaiba. Észleljük a szempillarezdülésüket, a kisujjuk moccanásait is, így fölöttébb jelentőségteljessé válik a metakommunikáció. Ami segít a hazugságok leleplezésében, vagy éppen az igazmondás átéltségének a hitelében. A mozdulatok, a mimika ellenpontozzák az elmondottakat, vagy harmonikusan hozzájuk simulnak, hitelt adva a személyiségnek is.
Kivétel nélkül jeles potentátok, ismert közéleti személyiségek az előadók, ám akár pár perc beszédük elég ahhoz, hogy megkérdőjeleződjenek, de előfordulhat az is, hogy később visszanyerik a hitelüket, vagy akik addig hitelesnek tűntek, valami miatt elveszítik. Libikóka játék ez. Érzelmi és értelmi hullámvasút. Beható személyiségvizsgálat. Színészi álló- és tehetségpróba. Jócskán rászolgált mindkét szereposztás, hogy ideírjam a nevüket. Kónya-Ütő Bence, Kolcsár József, Pálfy Tibor, Márton Lóránt-László, Szakács László, Pignitzky Gellért, Varsányi Szabolcs, Gajzágó Zsuzsa, Korodi Janka, D. Albu Annamária, Fekete Mária, Erdei Gábor, Mátray László, Nemes Levente, Szalma Hajnalka, Pál Ferenczi Gyöngyi, Göllner Boróka, Vass Zsuzsanna és Nagy-Kopeczky Kristóf egyaránt bedobnak apait-anyait.
A díszleteket Bartha József, a jelmezeket Szőke Zsuzsanna tervezte, az izgalmasan kifejező fényekért Bányai Tamás, a videóért Rancz András felel. A darabot Kozma András fordította, aminek egyben dramaturgja is volt. Minden és mindenki összeáll egésszé, az évad egyik vitathatatlanul legjobb produkciójává, ami méltán kapta a kaposvári Országos Színházi Találkozón a legjobb rendezés díját.
