Biden elnökségének mérlege a számok fényében egyértelműen pozitív: a Covid-válságból a világon a leggyorsabban kilábaló országban a gazdaság a legutóbbi negyedévben 2,8, a lakossági fogyasztás pedig 2,3 százalékkal növekedett, az infláció lassan, de folyamatosan csökken, s az előrejelzések szerint az év végére 2 százalékosra zsugorodik. A munkanélküliség a 2021-es év végi szinten, 4 százalékon áll, 2020 óta 15 millió új munkahely létesült, a jövedelmek enyhén meghaladták az árnövekedést, így a lakosság is érezheti, hogy az ország emelkedő pályán áll. A relatív magas kamatok mellett is ellenálló a gazdaság; a vállalatok befektetései és megtakarításai is nőttek az elmúlt időszakban. Az Egyesült Államok minden kétséget kizáróan a világ legerősebb, leginnovatívabb gazdasága. S ami a legfontosabb: stabil, kiszámítható a gazdaságpolitika, ami a jövedelemtulajdonosok, a bel- és külföldi befektetők és a családok szempontjából is kulcskérdés.
Összességében ugyanez a kép rajzolódik ki akkor, amikor Donald Trump teljesítményével vetjük össze Bidenét. A jelenlegi elnök alatt jóval több munkahely jött létre, mint elődje idejében, a gazdasági növekedés is magasabb volt az elmúlt négy esztendőben, mint az azt megelőző kormányzati ciklusban, az ipari termelés jelentősen megugrott a Biden-érában, ahogy a szolgáltató ipar és a vállalkozás-alapítási kedv is ekkor kapott szárnyra. Trump az alacsonyabb infláció melletti magasabb bérek és az olcsóbb lakásvásárlások terén könyvelhet el némi előnyt utódjához képest, bár ezeken a területeken az elmúlt egy-másfél évben Biden igyekezett fordítani a negatív trenden. Még a konzervatív szakmai műhelyek és orgánumok is arról értekeznek, hogy a bevándorlás serkenti az amerikai gazdaságot, sőt, bevándorlók nélkül az USA nem lenne képes fejlődni. Minden jel arra utal, hogy a lakosság és a vállalkozások jobban jártak Bidennel, mint Trumppal.
Trump elnökként voluntarista gazdaságpolitikát folytatott, társadalompolitikai nézetei egyenesen zavarosak voltak. Megnyilvánulásaiban, egyes lépéseiben az elemi tudás hiánya tükröződött. Jellemző példa, amikor amerikai cégeket és termékeket akart „megvédeni” és egyes külföldön gyártott árukat, sőt egész iparágakat vámokkal és egyéb adminisztratív intézkedésekkel megbüntetni. Csak éppen arról fogalma sem volt, hogy a külföldi befektetők rengeteg amerikainak adnak munkát, illetve egy sor amerikai vállalat külföldön is végez termelő tevékenységet, és áruját onnan hozza be az amerikai piacra – mindez pedig használ az USA-nak, a korlátozás viszont árt neki. Trump krédója az adócsökkentés volt, ami egyértelműen a jómódúaknak kedvez. Ezt hirdeti most is, kiegészítve a vámok általános és nagyarányú növelésével, ami – szemben azzal, amit hangoztat – az alacsonyabb jövedelmű amerikaiakat sújtaná, és negatívan befolyásolná az éppen erősödő középosztályt, így kárt okozna az országnak. Trump elnökségére a kapkodás, a külföldi partnerekkel szembeni gyermeteg kakaskodás, majd a retorikával gyakran ellentétes tényleges tettek, a kiszámíthatatlanság és bizonytalanság volt inkább jellemző.
Az amerikaiak közül nagyon sokan mégsem érzik úgy, hogy helyzetük a Biden-érában javult volna, sokkal inkább szenvednek a társadalmi egyenlőtlenségektől. Sok millióan vélik úgy, hogy az ő gondjaikkal nem foglalkozik senki,
és a politika, a politikusok magukra hagyták őket. Ez a közérzület nem a közelmúlt jelensége, hanem hosszú évtizedek alatt alakult ki, és nem csak Amerikára jellemző, hanem a világ legtöbb országára. Kétségtelen, hogy az ún. elitek sok helyütt mintha elszakadtak volna a néptől, teret engedve a könnyű megoldásokat azonnal ígérő, szélsőséges populistáknak és kirekesztő gyűlölködőknek.
Ezen a helyzeten is igyekezett Biden fordítani, és alapjaiban megerősíteni a társadalmi szolidaritást. Ezt célozták az állam gazdaságélénkítő beruházásai, a diákhitel visszafizetését könnyítő szabályok, vagy az egészségügyi és idősellátás-finanszírozás terén tett lépések. Biden világosan látta, hogy az állam nem egy elvont, magasztos eszme, hanem nagyon is valóságos és kézzelfogható: a polgárok közössége. Az államnak ott kell beavatkoznia a gazdasági és társadalmi folyamatokba a közjó növelése (nem pedig a politikusok magánvagyonának gyarapítása) érdekében, ahol az egyéni és kisközösségi erőfeszítések nem elegendőek, de az emberek magánéletét békén kell hagynia. Ezért olyan fontos az is, hogy Joe Biden két területen markáns és bátor politikát hirdetett: egyfelől a lakossági lőfegyver-birtoklás korlátozását a biztonság megerősítése érdekében, illetve a nők abortuszhoz való jogát. Ezek nem csupán szimbolikus lépések, hanem rávilágítanak a két nagy párt közti óriási különbségre: miközben a republikánusok minden téren az állam visszaszorítását hirdetik, addig ideológiai és alapvető magánéleti kérdésekben központi szabályozást erőltetnek. A demokraták viszont pont fordítva: magánéleti, hitbéli kérdésekben az állam szerepét visszaszorítják, miközben kormányzati eszközökkel is iparkodnak a leszakadó rétegek és elesettek megsegítésére.
A két elnök nemzetközi politikája is gyökeresen eltért egymástól. Míg Trump óriási energiát fektetett a nyugati szövetségi rendszer szisztematikus fellazításába (lásd: európai-amerikai szövetség), illetve egyenesen felszámolásába (lásd: NATO), addig Biden megszilárdította az euroatlanti szövetséget. Trump helyenként éles szavakat használt a Nyugatot ellenségnek tartó államokkal (pl. Oroszország, Észak-Korea, Kína) szemben, majd – mint egy éretlen, elkényeztetett gyerek – személyes hízelgések és ki tudja milyen befolyás hatására engedményeket tett nekik. Nem túlzás azt állítani, hogy Donald Trump akarva-akaratlanul az USA és barátai érdekei ellen dolgozott, kiszolgáltatva őket az ellenségnek. Biden ezzel szemben következetesen kitartott a nyugati szövetségesek mellett, amelynek ellenfeleit akként is kezelte. Pontosan érzékelte például, hogy Ukrajna katonai megsegítése túlmutat a tragikus háború határain: nem szabad belenyugodni abba, hogy Oroszország egy szuverén állammal szemben ok nélkül egyoldalú támadást indít, mert ha itt elnéző a Nyugat, akkor – tanulva a történelemből – semmi garancia nincs arra, hogy Moszkva megáll Ukrajna nyugati határánál. És arra sem, hogy mások nem bátorodnak-e fel hasonló hódításokra (lásd a Tajvant fenyegető Kínát). A béke első számú feltétele az agresszor fegyverletétele, ám erre önként nem hajlandó, csak nála nagyobb ellenerő hatására hátrál meg.
Biden Kínával is következetes politikát folytatott, és nem véletlenül újította meg az USA kapcsolatát Japánnal, Dél-Koreával, Tajvannal és Indiával. Ezek az országok, ahogy a szövetséges Ausztrália is, létfontosságú szerepet játszanak a Távol-Kelet stabilitásában. A megannyi nemzetközi kihívás közül kiemelkedik a közel-keleti konfliktus, Izrael megtámadása és honvédő háborúja. Biden nem félt szembenézni a valósággal, rávilágítani a Gázában tapasztalható humanitárius katasztrófára, és nyomást gyakorolni az izraeli miniszterelnökre, Benjamin Netanjahura, hogy harcát korlátozza a terroristák elleni küzdelemre, a polgári lakosságot viszont kímélje meg. Ez a háború elemi reakciókat váltott ki az Egyesült Államokban, ami jelzés arra, hogy a krízis túllép az Izrael-barát vs.antiszemita ellentéten, és a bonyolult helyzet a korábbinál árnyaltabb megközelítést igényel.
Az illegális bevándorlás területén Trumptól kizárólag gyűlölködő, bombasztikus kijelentéseket hallhattunk és tettei lényegében kimerültek a határkerítés felépítésében. Vele szemben Biden a problémát az alapvető okainál igyekezett megragadni, és a határoknál megjelenőket nem bélyegezte meg. Az illegális migrációt az Egyesült Államok valószínűleg soha sem fogja megoldani, de kezelhető szintre tudhatja leszorítani úgy, hogy közben az országba bejutókkal emberhez méltóan bánik.
Mindez csak rövid, vázlatos mérleg, amelyet pár lényeges elemmel még ki kell egészítenünk. Donald Trump elítélt bűnöző. Sokkal több bűncselekménnyel hozzák kapcsolatba, mint ahányban elítélték, jelenleg is folyamatban van ellene több büntetőeljárás. Bizonyíthatóan úgy alakította fehér házi működését, hogy azzal magánvállalatainak is kedvezzen. Hatalomhoz való ragaszkodása már-már beteges, s ennek érdekében a jogállam felszámolása sem áll távol tőle. 2021. január 6-án nyíltan lázadásra, a demokratikus választási folyamatba való erőszakos beavatkozásra szólította fel híveit, akik jelentős részben emiatt intéztek támadást a szövetségi törvényhozás épülete ellen. Akár elítélik egyszer emiatt, akár nem, tény, hogy Trump csak akkor hajlamos tisztelni a demokráciát és a jogrendszert, ha az neki kedvez. Szélsőséges, kirekesztő hangneme, vélt vagy valós ellenfeleinek nyilvános megalázása, emberi mivoltuktól való megfosztása, és a legkisebb kritikára ugyanilyen módon történő reagálása nem egyszerűen visszataszító stílusjegy. Trump megnyilvánulásai arról tanúskodnak, hogy a másik emberi méltóságát nem tiszteli. Bárkin átlép, aki útjába kerül, a jog, a hagyományok neki nem számítanak, a jó modort, az emberséges hangot egy pillanat alatt képes sutba dobni. Egyáltalán nem meglepő, hogy alelnökjelölt-társnak a fiatal szenátort, J. D. Vance-t választotta, aki jellemében, gátlástalanságában, erőszakosságában mintha az ő ifjúkori klónja lenne.
Joe Biden és Kamala Harris Trump politikájának és emberi minőségének száznyolcvan fokos ellentéte. Ahogy Vance ellenpólusa Harris alelnökjelöltje, Tim Walz minnesotai kormányzó is, aki olyan ismereteket és képességeket visz a kampányba, amelyekkel emeli a demokraták győzelmi esélyeit. A demokrata elnök, illetve a várható elnök- és alelnökjelölt a józanságot, szakszerűséget, az emberi hangot és emberséget képviselik, így a választóknak tett ajánlatuk pozitív visszhangra találhat. Fel tudnék sorolni jó pár olyan területet, elsősorban a nemzetközi kapcsolatok terén, ahol hangsúlyaiban kissé más, helyenként erőteljesebb fellépést vártam volna a Biden-adminisztrációtól. De a tét most sokkal nagyobb annál, hogy mégoly fontos nüanszokon tépelődjünk.
A tapasztalatok alapján nem túlzás azt állítani, hogy Donald Trump megválasztása a nyugati civilizáció szétzilálásához, általános békétlenséghez, a Nyugat ellenségeinek megerősödéséhez, a demokrácia, a jogállam hanyatlásához vezetne.
Nem véletlen, hogy Trump természetes szövetségesei és támogatói a nemzetközi porondon kivétel nélkül bűnözők és/vagy diktátorok.
A mindenkori amerikai alelnökök feladata, hogy a háttérben segítsék az elnököt, ne legyen túl éles politikai arcélük, amely elvonná a figyelmet a főnökükről, de álljanak készen és felkészülten, ha át kellene venniük a stafétabotot. Kamala Harris is ilyen alelnök volt, aki azonban Joe Biden visszalépése utáni első megszólalásában és attól kezdve folyamatosan mértékletességet, ugyanakkor határozottságot, a problémákkal kapcsolatos empátiát és tudást mutatott. Biztosította a választókat arról, hogy folytatja a Biden-féle gazdaságpolitikát, kitart az erős nyugati szövetségi rendszer mellett, és nem fél felvenni a kesztyűt az agresszorokkal szemben. Tudja, hogy az elnök nem egyszemélyes játékos, hanem széles körű szakértői csapatra támaszkodhat, amelynek tagjai a maguk területének legkiválóbbjai. Volt ügyészként a bűnöző Trumppal szemben a jogszerűséget, a demokratikus normák betartását, az alkotmányosságot képviseli. Sokéves törvényhozási és kormányzati tapasztalata feljogosítja a legfőbb közjogi méltóság pozíciójára. Származása az amerikai társadalom sokszínűségét, az ország lényegéből fakadó toleranciát és befogadást tükrözi. Az a tény, hogy nőként a legfőbb közjogi tisztségre pályázik, reményt adhat sokaknak, hogy semmi más nem fontosabb a közösség szolgálatában, mint az emberség, a tudás és a szorgalom.
Magyarország nemzeti érdeke az erős nyugati szövetség, amelynek elengedhetetlen feltétele az, hogy e szövetség legnagyobb állama, az USA maradjon azon a gazdaságilag és társadalmilag stabil és fejlődő pályán, amelyre Joe Biden elnöksége állította. Magyar nemzeti érdek, hogy ezt a szövetséget kívülről és belülről ne tudja senki megrengetni, és képes legyen megvédenie magát a támadásoktól. Ennek egyedüli záloga Kamala Harris.
