- Polak, Węgier: quo vadis?

Orbán Viktor globális stratéga és legújabban nemzetközi mediátor szerepben tetszelgése dacára (vagy inkább épp azért) hazánkat olyan totális euroatlanti elszigeteltségbe navigálta, ami példátlan a magyar történelemben. Ez kiderült az Európai Unió legutóbbi külügyi bizottsági ülésén is. Radosław Sikorski fel is hívta erre a figyelmet a Visegrad Insight közép-európai elemző és médiaplatformnak adott interjújában. A lengyel külügyminiszter egyrészt hangsúlyozta, hogy a magyar kormányfőnek az EU részéről semmilyen felhatalmazása nem volt nemzetközi lépéseihez, másrészt – szarkasztikusan reagálva Orbán Nyugat-ellenes retorikájára – megjegyezte: „mi nem engednénk kínai rendőröket járőrözni Varsó utcáin”. Ugyanakkor rámutatott Magyarország izoláltságára, aminek legújabb bizonyítéka, hogy senki sem támogatta az olajellátás kérdésében a magyar javaslatot. Hiába apellál Magyarország a szolidaritásra, mert nehéz barátokat szerezni, ha valakiből árad az önzés – mondta a lengyel diplomácia vezetője.

Varsóban kiverte a biztosítékot Orbán legutóbbi lengyelellenes kirohanása; tusnádfürdői előadásában kifejtette: „A lengyelek a legszemforgatóbb és legálságosabb politikát csinálják Európában (…) morálisan kioktatnak minket, miközben lelkesen üzletelnek közvetítőkön keresztül Oroszországgal.” Erre szolgai módon még rá is tett egy lapáttal Szijjártó Péter Facebook-posztjában; a külgazdasági és külügyminiszter azt írta, hogy „hosszú ideig tűrtük a mostani lengyel kormány provokációit és képmutatását, mostanra azonban betelt a pohár, miközben ugyanis a mostani lengyel kormány azért bírál és vádol minket, mert Oroszországból importálunk – az ország működtetéséhez elengedhetetlenül szükséges – kőolajat, addig ha jól megnézzük az egyik legnagyobb orosz olajipari vállalat vásárlóinak listáját, akkor azon bizony ott találjuk a lengyeleket is”.

Azonnal jött is a válasz: „Mi nem üzletelünk Oroszországgal, ellentétben Orbán miniszterelnökkel, aki a nemzetközi közösség peremére szorult mind az Európai Unióban, mind a NATO-ban” – nyilatkozta Władysław Teofil Bartoszewski. A lengyel külügyminiszter-helyettes kijelentette továbbá: Orbán jelenleg EU-ellenes, ukránellenes és lengyelellenes. Felidézte azt is, hogy Orbán Viktor blokkolja azt a Lengyelországnak járó kétmilliárd złoty (nagyjából 185 milliárd forint) uniós visszatérítést, amely az Ukrajnának átadott katonai felszerelésekért járna a közös költségvetésből. A diplomáciában szokatlanul élesen és nyíltan fogalmazva folytatta: „Nem igazán értem, hogy Magyarország miért akar tagja maradni olyan szervezeteknek, amelyeket annyira nem szeret, és amelyek állítólag olyan rosszul bánnak vele. Miért nem hoz létre uniót Putyinnal és néhány hasonló típusú autoriter állammal? Ez így megy: ha nem akarsz tagja lenni egy klubnak, bármikor kiléphetsz.”

Sikerült tehát a sorsunkban osztozó legszorosabb szövetségesünkkel is összeveszni, zátonyra futtatni a hagyományos, ezeréves múltra visszatekintő lengyel-magyar barátság és szövetség hajóját. Mindez azonban nem előzmények nélküli.

Az előző, a Jog és Igazságosság (PiS) konzervatív jobboldali populista párt vezette lengyel kormánykoalíció idején, 2015 és 2023 között ugyan a lengyel-magyar politikai érdekközösség majdnem végig dominált, de tulajdonképpen még ezt is megtorpedózta a két ország vezetői közötti alapvető stratégiai-biztonsági és történelemszemléleti nézetkülönbség az Ukrajna elleni orosz agresszióhoz való viszonyulásban.

 – írta Wojciech Przybylski, a Visegrad Insight lengyel főszerkesztője, az EUobserver portálon megjelent elemzésében még 2023 májusában. Bár a PiS mindenható elnöke, Jarosław Kaczyński egykor azt mondta: annyira jó a lengyel-magyar viszony, hogy „Orbánnal akár még lovat lopni is elmenne”, ennek ma már vége. Sőt, minél tovább tart a háború, annál jobban mélyülnek az ellentétek. Ezt hangsúlyozta Przybylski. Kommentárjában rámutatott, hogy az orosz agresszió feltárta: repedések vannak az illiberális sorokban. Alapvető kérdésekben nincs egyetértés a szélsőjobb vezető politikusai között.

Ezt támasztotta alá Mateusz Morawiecki korábbi lengyel kormányfő is, aki 2023 áprilisában a washingtoni Atlantic Council agytröszt rendezvényén tartott beszédében Ukrajna euroatlanti támogatóit három csoportba sorolta:

 Az intézmény honlapján olvasható beszámoló szerint Morawiecki kijelentette: a kapcsolat Magyarországgal sokat változott az Ukrajnára és Oroszországra vonatkozó magyar álláspont miatt. Úgy vélte, Magyarország helyett döntő fontosságú a nagyon szoros együttműködés Romániával és a balti államokkal.

Zbigniew Rau, a Morawiecki-kormány külügyminisztere hasonló módon minősítette a lengyel-magyar kapcsolatokat a varsói parlament alsóházában (szejm), a lengyel külpolitika 2023. évi céljait ismertető beszédében. A szlovákiai Új Szó összefoglalója szerint Rau elmondta, hogy a V4 (Csehország, Lengyelország, Magyarország és Szlovákia – V4-ek) továbbra is megmaradnak a lengyel külpolitika eszköztárában, de ahhoz, hogy a visegrádi együttműködés lehetőségeit kiaknázhassák, megpróbálják meggyőzni magyar partnereiket, hogy „új módon tekintsenek az Oroszország felől érkező fenyegetésre”. Rau hangsúlyozta, hogy

A lengyel vezetést mélységesen irritálta Orbán viszonya Putyinnal. Mateusz Morawiecki miniszterelnök az EU 2023. október 26-án kezdődött csúcstalálkozóján „aggasztónak” nevezte azt, hogy „különböző európai politikusok a háborútól függetlenül igyekeznek jó kapcsolatot ápolni Moszkvával”. Nem rejtette véka alá azt sem, hogy Orbánra gondol.

A tavaly októberi lengyelországi parlamenti választásokon a PiS nem tudott kormányt alakítani, a Donald Tusk vezette ellenzéki Polgári Koalíció (KO) és szövetségesei jutottak hatalomra. Tuskot, aki korábban lengyel miniszterelnök, 2014-től pedig az Európai Tanács elnöke volt, 2019-ben az Európai Néppárt elnökévé választották. Ebben a tisztségében számos alkalommal bírálta a Fideszt és Orbán Viktort, miután véleménye szerint a Fidesz nem tartja tiszteletben a jogállamiságot, és populista módon migránsellenes propagandát folytat. Az Európai Unió elkötelezett híveként Tusk a választási kampányában kulcsfontosságúnak minősítette Lengyelország jó viszonyának helyreállítását az Európai Unióval, kilátásba helyezte, hogy Varsó csatlakozik az Európai Ügyészséghez és Brüsszel jogállamisági kritikájának engedve végrehajtja az Európai Unió Bíróságának határozatát, helyreállítva a bírák függetlenségét. Mindezek alapján pedig az unió által befagyasztott, Lengyelországnak járó pénzek folyósítását állította legelső és legfontosabb célkitűzéseinek élére. (Ma már tudjuk: sikerrel.)

Már új miniszterelnökként 2024. február 1-jén, az EU brüsszeli rendkívüli csúcstalálkozója előtt (melyen az uniós állam- és kormányfőknek az EU költségvetésének kiegészítéséről kellett egyhangúan dönteniük) Donald Tusk a sajtó jelenlétében kijelentette: Orbán Viktor lesz a felelős Ukrajna bukásáért. A lengyel miniszterelnök úgy fogalmazott, hogy „sem megérteni, sem elfogadni nem tudja Orbán egoista játékát”. A magyar kormányfő ellenállása egzisztenciális kérdés, nemcsak Ukrajna, hanem az EU biztonságára is veszélyt jelent – mondta, és hangsúlyozta: „Ukrajna támogatása fekete-fehér kérdés, ezért Orbánnak el kell döntenie, hogy Magyarország része-e a közösségnek, vagy nem, és aszerint kell szavaznia”. Rámutatott: „Nincs probléma az ún. Ukrajna-fáradtsággal. Mi most Brüsszelben Orbánba fáradtunk bele.” (Orbán pedig, mint emlékezetes, kiment kávézni…)

A jelenlegi lengyel-magyar hivatalos kapcsolatokat tehát aligha nevezhetjük jónak, barátinak, stratégiainak, évezredes hagyományokat őrzőnek (ki-ki tetszés szerint választhat a közhelyszámba menő, ám igazságalapú pozitív jelzők közül).

Az egyre hűvösebbé váló kétoldalú viszonyt jelzi az is, hogy az MTI január 22-én idézte a Külgazdasági és Külügyminisztérium közleményét, amelyben az olvasható, hogy Magyarország szuverén ország, ha tetszik ez Donald Tusknak, ha nem, így joga van a saját álláspontját képviselni az ukrajnai háború ügyében, miszerint minél előbb békére van szükség.Mindezt a lengyel kormányfő nyilatkozatát bírálva szögezte le Szijjártó Péter Brüsszelben. A közlemény szerint a tárcavezető közölte, hogy kijevi látogatásán Donald Tusk a „tisztelet teljes hiányáról tanúbizonyságot téve, keresetlen szavakkal támadta” az ukrajnai háborúra vonatkozó magyar kormányzati álláspontot, „Európa elárulásával, európaiatlansággal” vádolva meg hazánkat, „a politikai pokol legsötétebb helyét emlegetve”.

Ha azonban valaki azt gondolja, hogy a jelenlegi feszültség csak eseti és egy konkrét ügy, Oroszország Ukrajna elleni agressziós háborújának megítélése a kiváltója, téved. Hadd emlékeztessek arra, hogy az 1998 és 2002 közötti első Orbán-kormány hatalmának időszakára estek az Európai Unió bővítéséről, a csatlakozás feltételeiről a kulcsfontosságú tárgyalások. 

Az állítás igazolására hadd tallózzak azokból a megjelent interjúkból, nyilatkozatokból, amelyeket lengyel államférfiak, kormánytagok és más politikusok adtak az általam két évtizeden át szerkesztett Lengyelország mellékletek számára. Ezek az idézetek érzékeltetik: valami miatt Lengyelországban úgy érezték, hogy a rivalizálás ellen és az összefogásért kell tenni valamit, különösen a lengyel-magyar kapcsolatrendszerben.

1999. decemberében Aleksander Kwasńiewski államfő – nyilván nem véletlenül – azt üzente: „Az Európai Unióba vezető úton szükségünk van a lehető legszorosabb együttműködésre. Azonosak a céljaink és azonos úton haladunk, amelyen nem vagyunk egymás versenytársai. Társak vagyunk, nemzetek és országok, amelyek megértik, hogy a történelmi szálakra épített jó együttműködés érték, amelyet együtt viszünk az új, kibővített Európába.” Leszek Miller miniszterelnök pedig fontosnak tartotta hangsúlyozni: „Lengyelország jövőjéről nem az egyesült Európán kívül, hanem az Európai Unió keretei között születik majd döntés, amelyben a régi és jelenlegi barátságok új infrastruktúrát teremtenek a nemzetek közösségében. Lengyelország és Magyarország ebben a folyamatban fontos szerepet játszik majd, amely a barátságon és a napjainkban is kinyilvánított érdekegyezésen alapszik.”

Ekkor már a laekeni uniós csúcstalálkozó után voltunk. Egyértelművé vált, hogy Brüsszel tíz tagjelölt egyidejű felvételére készül. Az új baloldali lengyel kormány külügyminisztériuma politikai kabinetjének vezetője, Bogdan Góralczyk akkor kendőzetlenül fejtette ki a tárca álláspontját: „Az Európai Bizottság tíz tagjelölt egyidejű felvételében gondolkodik. (...) Véleményem szerint most már mi, lengyelek és magyarok egy cipőben járunk. Tetszik vagy sem, Lengyelország nélkül nem képzelhető el az Európai Unió kibővítése.”

Kwasńiewski elnök 2000 decemberében azt üzente: „Olyan régió vagyunk, amely a közös fejlődésért képes az együttműködésre. Az a meggyőződésem, hogy ez az együttműködés ezután is gyümölcsözően folytatódik és lehetővé teszi, hogy közösen adjunk választ a XXI. század kihívásaira, együtt lépjünk be a harmadik évezred új, egységes Európájába, annak szervezeteibe. Ebből az új fejezetből egyikünk sem maradhat ki.” Ennél még nyíltabban fogalmazott Władysław Bartoszewski akkori külügyminiszter:

Ezek a lengyel állásfoglalások, ha diplomatikusan is, de leplezetlenül jelzik, hogy a magyar külpolitikát illetően évek óta sokkal inkább a rivalizálást, mint az együttműködési készséget érzékelték Varsóban, holott az uniós tagországok politikusai körében szinte mindenki a regionális érdekek összetartó, összefogó erejére hívta fel a csatlakozni készülő államok figyelmét.

Ma újfent mosolyszünetnek és a sokadik elszigetelődésünknek vagyunk a tanúi (szenvedői). Ennek friss fejleménye az is, hogy Magyarország kivételével, úgy tűnik, egyetlen uniós tagállam sem vonta kétségbe az Európai Bizottságnak azt a véleményét, hogy Lengyelországgal szemben indokolt az EU-szerződés 7. cikke szerinti eljárás megszüntetése. Jellemző az is, hogy az orbáni Patrióták Európáért európai parlamenti frakció még a PiS-nek sem comme il faut.

A másik fél sikere – ezeréves barátság ide vagy oda – a hatalom mai magyar urait nem jó érzéssel, örömmel tölti el, inkább csak keserűséggel, féltékenységgel és irigységgel. Aminek leplezésére Orbán külön ideológiát gyártott. Ez Tusnádfürdőn is kiderült. Ettől még, persze, Lengyelország megérdemelten vált európai középhatalommá és az orosz agresszorokkal szemben élet-halál harcot vívó Ukrajna NATO-támogatásának nemzetközileg elismert és megbecsült európai vezetőjévé.