Valamikor úgy szólt a hazai propaganda a dekadens Nyugat egyik legnépszerűbb üdítő italáról, hogy az nem más, mint a mámorban fetrengő nyugati ifjúság itala. Aztán teltek, múltak az évek, puhult a hús a gulyáskommunizmus kondérjaiban, és láss csodát, az ital egy teli pohárral megjelent a tv képernyőjén, egy kis asztalka sarkán. Ha jól emlékszem, valami össznépi játék egyik műsorvezetőjével mosolyogtak egymásra. S a cég megvetette a lábát hazánkban, nem is akárhogy: az italt a hatvanas évek végén már gyártani is kezdték nálunk.
Aztán elkezdtünk rendszert váltani, ami kinek így, kinek úgy sikerült, de néhány évtizeddel a történések után rövid mondatokban öltött testet a lényeg, a rezsim ars poeticája. Csak éppen nem a költői hitvallásról, hanem a magyar rögvalóságról, a számlát meg természetesen mi, adófizetők álltuk. Valahogy így: "…akinek nincs semmije, az annyit is ér. Azt gondolom, aki nem vitte semmire az életben, az annyit is ér. Ezt tudom mondani. Annak annyi az élete." Így még senki nem alázta meg ezt az egyébként sem túl gazdag magyar népet.
De eljött a megvilágosodás ideje, melynek apropója a Fanta nevű üdítő ital lett: éppen Lázár János hívta fel a figyelmet a Facebookon arra, hogy a nálunk kapható Fantában kevesebb a narancs, mint a nyugaton árusítottban. Nohát, ezek szerint mégiscsak érünk valamit, hisz’ pártállástól függetlenül vásárolunk, eszünk, iszunk, és végre úgy tűnik, nem mindegy, hogy mit! Bárcsak valamennyi élelmiszernél így lenne.
Annak idején nem hittem a családomnak, akik rendre kértek, hogy ha külföldre megyek, ugyan hozzak ezt meg azt, jobbak ugyanis, mint itthon. De csak vegyük a babérlevelet a példa kedvéért: kibontottam, összehasonlítottam, és egy cifra mondat hagyta el a számat. Igaz, akkor csak pár gramm erejéig, de igazuk volt. Csakhogy most nem egy kis tasakról és nem a flakonnyi valamiről van szó, hanem sokkal, de sokkal többről. Legalábbis nagyon remélem.
A rendszerváltás idején számos alkalommal, többen is jeleztük az import élelmiszerekkel, néha a hazaiakkal szemben is megfogalmazott aggályainkat. Magam valahogy úgy foglaltam ezt össze, hogy sok esetben díszcsomagolt vágóhídi hulladékok és védőgázas szemetek érkeznek az országba. Közben egyre több szó esett az adalékokról, a kenyér, a szalonna, a felvágottak és a többi minőségéről, a hazai mezőgazdaság szerkezeti kérdéseiről. Mindenről, ami úgy tűnik, rendre elsuhant a fülek mellett, esetleg ugyanazon fejek fülei között, akadálytalanul.
De egyszer csak a bébiételek eltérő összetétele miatt kitört a botrány. És ez a felháborodás az EU vezetői közül néhánynál meghallgatásra, mi több, megértésre talált, majd lőn csoda: legnagyobb meglepetésünkre intézkedtek is.
Ezek a minőségi különbségek számomra azt bizonyítják, hogy az újonnan, 2004-ben és utána csatlakozó népek mégiscsak másodrendűek. Örüljenek, hogy a nagyok között lehetnek. A nagyok kaptak piacot meg olcsó munkaerőt, az újak meg számoljanak a következményekkel. Előtérbe került a hulladék nélküli feldolgozás: azaz nekik ez is jó, szépen becsomagoljuk, még ehető is, és eddig még ilyenjük sem volt. Az egy másik kérdés, hogy a minimalizált, illetve hulladékmentes gyártás ért-e annak idején egy jó pályázatot…
Szóval sikerült szétverni (vagy szétveretni) a magyar élelmiszeripart, megteremtették a piacot, hozták a másodlagos kiválóságú árut. A bébiétel botrány - úgy tűnik - megoldódott, legalábbis reméljük. De a többi? És a Fanta-ügy kapcsán a kérdések sora is felvetődik: miért annak a miniszternek kell kirobbantania egy nagyon is jogos botrányt, aki tárcájának ehhez semmi köze? Mit csinál a minisztérium, mit a fogyasztóvédelem, mi csinál a NÉBIH?
Mit csinálnak a mindenféle társadalmi szervezetek, a gyermekvédők például? A gyermekvédelemnek nem csak a fizikai bántalmazásról kellene szólnia: mindenkinek, a gyermekeknek különösen joguk van a tisztességes ellátáshoz, az azonos minőséghez, az államnak pedig kutya kötelessége erre lehetőséget teremteni. Azon is el lehetne gondolkozni, hogy a kedves magyar vásárló csak ezt a minőséget érdemli-e, csak ezt tudja-e megfizetni. Nem a vásárló szégyene, ha nem, ő ennek csak az elszenvedője.
Ébredjenek fel végre: nem lehet csak az a feladat, hogy kivizsgálják, ami a címkén van, az benne van-e az üvegben! Ha mégis ez a cél, akkor kéretik azonnal jogszabályt változtatni. Másnap reggelre már ki is jöhet az új törvény. Pont ebben a kérdésben nem lehetne ilyen fürgén cselekedni?
Nehéz elhinni, hogy ha Magyarország most már bármit csinál, mondjuk védeni igyekszik a saját fogyasztóit a rájuk tukmált szemetektől, akkor rögtön deresre húzzák. Az elmúlt években volt szerencsém például Spanyolországban az előttem frissen facsart narancsleveket inni. Mézédes volt mindahány. Miket is importálunk? Miért hozzák be az ott már nem eladható félszáraz szivacsokat, amikhez legtöbbször a zöldségesek szerencséltetnek bennünket? A prosciutto miért omlik szét a számban Olaszországban, és miért nyúlik, szakad, szinte elrághatatlan az itthon kapható? Miért jobb a virsli Ausztriában, mint itthon? A pékáruféleségekről már nem is beszélek. Nem a választékról, hanem a minőségről!
Lenne itt tennivaló. De csak fel kell tennem újra a kérdést: miért pont ő? A többiek, akiknek a dolga lenne, miért nem háborodnak fel? Van egyáltalán akaratuk változtatni? Ha nincs, miért nincs, ha van, akkor meddig várnak még? Szegények vagyunk és a statisztikák szerint nem is túl egészségesek.
Az ilyen kérések miatt kirobbantott, jó hangos botránynak szerintem politikai hovatartozástól függetlenül csak támogatói lennének. Végre valamiben egyetértenénk.
A szerző agrármérnök.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.
