- Böszörményi Márton: Cápa

A diagnózis óta nem találkoztam a srácokkal, úgyhogy nagyon örültem, amikor elhívtak, hogy nézzem velük az olimpiát. A feleségem is boldog volt, azt mondta, rám fért már egy kis kikapcsolódás. És legalább megszabadul tőlem pár órára. Ezt nem mondta, de tudtam, hogy ez jár a fejében. Nem hibáztattam érte, kilenc hónapja voltunk összezárva, mindkettőnknek kellett már a szabadság.
A srácok egy külvárosi kocsmába szervezték a találkozót, a Szomjas Fűzfába, állítólag ilyenkor, az olimpia idején ott a legjobb a hangulat. Nagy a terasz, sokan elférnek, hideg és olcsó a sör, a kivetítőre pedig mindenhonnan rálátni. Nem ismertem a helyet, még soha nem jártam ott, de nem érdekelt. Az olimpia sem izgatott túlságosan, soha nem voltam oda a sportokért, de ezt nyilván nem mondtam a srácoknak. Csak az a lényeg, hogy végre együtt lehetünk.
Tomi felajánlotta, hogy elvisz kocsival. Megkérdeztem, hogy mennyire biztos benne, nem akarna-e inni inkább. Erre elhallgatott, és pár másodperc után azt felelte, erre nem is gondolt. Ne aggódj, mondtam neki, tudok járni, nem lesz gond. Azt mondta, hogy rendben van, közben fura hangokat adott ki, mintha köszörülné a torkát és szipogna is, de visszafelé ők állják a taxit.
Járni valóban tudtam, de egyáltalán nem esett jól, főleg a nyári hőségben. Szerencsére nem kellett sokat sétálnom, a lakásunk mellett volt a buszmegálló, ahonnan átszállás nélkül, negyven perc alatt eljutottam a kocsmához. Mielőtt bementem volna, egy darabig még álldogáltam az árnyékban, kifújtam magam, és ittam egy kis vizet. Sörözni akartam a srácokkal, de tudtam, hogy közben hidratálnom is kell, különben iszonyatosan rosszul leszek másnap. Visszatettem a flakont a táskámba, és beléptem a Szomjas Fűzfába.
Nem álltam meg a pultnál, egyből a hátsó teraszra mentem. A srácok már ott ültek az egyik asztalnál, csak Gergő hiányzott. Egyesével megöleltek, óvatosan megszorongattak, mintha attól félnének, hogy egy rossz mozdulattól eltörhet bennem valami, mintha érzékeny műszer lennék, amihez csak nagy odafigyeléssel, szakszerűen szabad hozzáérni. Mielőtt leültünk volna, Sajó megkérdezte, hogy mit kérek. Egy korsó sört, mondtam. A srácok összenéztek, de csak egy pillanatra, aztán Sajó biccentett, és azt mondta, intézi. Nem jönnek ki az asztalhoz?, kérdeztem a többiektől. De, mondta Tomi, csak így gyorsabb.
Már ment a közvetítés a kivetítőn, de egyelőre olyan sportágak versenyeit mutatták, amelyekben a magyarok nem voltak érdekeltek. Gördeszka, kerékpár, kötéltánc. Én azt sem tudtam, hogy ezek olimpiai sportok, mondtam, miután megkaptam a sörömet, és koccintottunk. A srácok egyszerre, egymás szavába vágva kezdték magyarázni, hogy mostanában eléggé felhígult az olimpia, már mindenféle hülyeséggel el lehet indulni. Azt is hallottam, mondta Losonczi Laci, aki gyakorlatilag megkopaszodott, mióta utoljára találkoztunk, hogy legközelebb már papírrepülő-dobálás is lesz. Ezen jót nevettünk.
Másfél órával később már mindenki túl volt három-négy sörön, kezdtünk feloldódni. A srácok sem fogták vissza magukat, úgy beszélgettünk, mint régen, a diagnózisom előtt. Leginkább csak viccelődtünk, húztuk egymást, de néha elhangzott egy megjegyzés, egy félbeharapott mondat, amiből ki lehetett következtetni, hogy mi is van a másikkal. Tomi elvált, de még nem költözött el otthonról. Sajónak új munkája van, egy biztonsági céget vezet. István jövőre Németországba költözik. A Losonczi Laci meg feleségül vette egy híres tévés személyiség lányát. Hallgattam, és boldog voltam, hogy hallgathatom őket. A betegségemről természetesen nem kérdeztek, én meg nem is akartam mondani semmit.
A srácok elmondták, hogy valójában az úszószámok miatt vagyunk itt, az érdekel minket, abban jók a magyarok. Tomi éppen elkezdte magyarázni, hogy melyik versenyzők a legesélyesebbek, amikor végre Gergő is megérkezett. Bocsi, srácok, mondta, miközben öklével törölgette az izzadságot a homlokáról, csak elpusztult a kislányom kutyája, indulás előtt még el kellett temetni. Erre nem tudtunk mit mondani, csak Sajó nevetett fel halkan.
Jól indultak a versenyek, úgy emlékszem, hogy több érmet is nyertünk. De az az igazság, hogy a közvetítés továbbra sem tudott lekötni, főleg úgy, hogy kilenc hónap után először éreztem magam részegnek. Illetve volt valaki, aki nem hagyott nyugodni. Néhány asztallal előttünk ült egy fickó, akinek az egész feje be volt fáslizva. Egy kisebb, három-négy fős társasággal volt, de nem vett részt a beszélgetésben, görnyedten ült az asztalnál, kezében egy üveg sör, és csak annyira mozdult meg, hogy az üveget a szájához emelje. Képtelen voltam levenni róla a tekintetem.
Az úszószámok gyorsan követték egymást, szinte fel sem fogtam, hogy az egyik versenynek vége, már következett is a másik. Aztán jött egy hosszabb szünet, ekkor mindenki elmehetett mosdóba, nyújtózhatott egy picit, lazíthatott, mintha eddig ők szerepeltek volna az olimpián. A befáslizott fejű fickó mellől is eltűntek, egyedül maradt az asztalnál. Fogtam a söröm, elnézést kértem a srácoktól, és odaültem hozzá.
Ne haragudjon, nem szeretném zaklatni, de muszáj megkérdeznem, hogy mi történt önnel. A befáslizott fickó nem fordult felém, a kivetítőt bámulta, ujjai között az üveget forgatta. Bocsánat, mondtam, és készültem felállni, ez butaság volt. Tudja, hogy mi lesz a következő szám?, kérdezte a fickó, de továbbra sem nézett rám. Fogalmam sincs, válaszoltam. Nem vagyok valami nagy szakértő. Férfi kétszáz méter gyors, mondta a fickó. Tudja, hogy ki indul tőlünk? Nem válaszoltam, csak megráztam a fejem, bár ezt ő nem láthatta. Egy tizennyolc éves srác. Burján Gecse Ervin. A fickó felém fordult, a kötés alatt ijesztően csillogott a szeme.
A cápa, mondta, így hívják.
A közvetítés folytatódott, de senki nem ült vissza a befáslizott fickó asztalához. A versenyzők a rajtkő előtt álltak, végigpásztázott rajtuk a kamera, egyesével bemutatták őket. Láttam a srácot, akiről a fickó beszélt, Burján Gecse Ervint. Természetesen magas volt, és izmos, az úszósapka takarta a haját. De láttam az arcát. Élesek a vonásai, állkapcsa előreugrik, orra hosszú, ajka széles, de pengevékony. A szeme pedig sötét, tekintete nem nyugszik, fel-alá jár. Ő az, suttogta a fickó mellettem.
A srác magabiztosan nyerte a számot, ellenfelei a közelében sem voltak. A végén, amikor őt mutatta a kamera, elmosolyodott, egyik kezét a magasba emelte, aztán lebukott a víz alá, és eltűnt. Ismeri őt?, kérdeztem a fickótól, aki hosszasan ivott a söréből. Ja, mondta, miután az asztalra csapta az üres üveget. Ő a fiam.
A fickó rágyújtott. Nyugtalanító látvány volt, ahogy a cigaretta vége eltűnt a kötések között, a szájánál, majd a réseken keresztül lassan előkúszott a füst, mint valami lomha, kövér kígyó.
A fia?, kérdeztem. Tényleg? Nem tűnik túl boldognak, hogy megnyerte az olimpiát. A fickó horkantott. Tudja, miért nevezik cápának?, kérdezte. Nem tudom, válaszoltam, de gondolom, azért, mert gyors, mint egy cápa. Aha, bólintott a férfi. És azért, mert kegyetlen. Kegyetlen és vérszomjas, akár egy cápa.
Haver, gyere már, lemaradsz a legjobb számokról! Tomi állt mellettem az asztalnál, a vállamat rázta. Persze, mondtam, ne haragudjatok, csak egy perc. Jó, de siess, mert a Lacinak mindjárt mennie kell. Bólintottam, aztán újra a fickó felé fordultam. Hogy érti, hogy kegyetlen? A fickó szívott egy utolsó slukkot a cigiből, aztán elnyomta a hamutálban. Látott már égő macskát?, kérdezte rekedt hangon. Macskát, amelyiknek lángol a farka, és kétségbeesetten rohangál körbe-körbe, hogy eloltsa? Nem, mondtam, nem láttam. Hát ne is akarjon.
A fiam nem ismeri a szeretetet, mondta a befáslizott fejű fickó, közben felállt az asztaltól. Ha valaki profi sportoló akar lenni, akkor elhivatottnak, elszántnak és szorgalmasnak kell lennie. De ha a legjobb akar lenni, akkor minden mást ki kell zárnia az életéből. A fiam pedig mindig is ilyen volt. Mondhatnám azt is, hogy erre született. A fickó az arcához nyúlt, mintha meg akarná vakarni, de megérintette a kötést, és hirtelen leengedte a kezét. A fiam számára nem létezik más, csak a víz és önmaga. Erre nem muszáj büszkének lennem. A fickó intett, aztán kisétált a teraszról.
Visszaültem a srácokhoz, megnéztük az úszókat, ittam még két sört, de már nem éreztem jól magam. Egyre hangosabb lett a terasz, egy idő után az italok vették át a főszerepet, az olimpia csak a hátteret, az indokot biztosították a lerészegedéshez. Ezzel nem volt gondom, én is ezt tettem, én is így éreztem. De nem bírtam kiverni a fejemből annak a srácnak a tekintetét. Hideg volt, és élettelen. Mint egy hüllőnek. Vagy egy cápának.
Tomi tartotta a szavát, és hívott nekem egy taxit. Kikísért a kocsma elé, miután elköszöntem a srácoktól. Aztán halljunk még felőled, mondta, mikor megérkezett a kocsi, és megöleltük egymást. Rajtam nem múlik, mondtam, és beszálltam a taxiba.