Fekete Dísszel és Helénával a budapesti olimpián találkoztam. A kávészínű lány nyolcat mutatott a híd közepén: rasztahaja volt, hosszú combjai.
– Nyolc aranyat nyertünk – állapítottam meg.
A birkózócsarnok mellett ültünk be egy helyre.
– Titanilla vagyok – mondta. – A barátaimnak Fekete Dísz.
– Magas vagy, izmos, félvér – dicsértem.
– Jól megy a sport – válaszolta. – De a színészetben sem vallok szégyent.
Mintha lélegezne valaki a háttérben, jutott eszembe.
– Baj van? – kérdeztem.
– Baj, az nincs – mondta. – Szeretem az alkoholt és a nemi szerveket, de arra is igényt formálok, hogy jó embernek tartsanak.
Az őszinte szavaktól minden megváltozott, de nem a szó szoros értelmében. A hely egy alagútban volt, kettő fényes sugárút metszéspontja alatt. Láttam egy liftet a pult mellett, ami lefelé indult. Hamarosan őszülő halántékú, ötvenes nő szállt ki belőle. Apró kalapot viselt hálóval, szaténkesztyűt és testhezálló fekete nadrágot. Kalapja alól duzzadó konty integetett.
– Az alagút alatt is alagút van? – bukott ki belőlem, amin úgy nevettek, mintha alagútszakértők lennének.
– Helló, Titanilla – mondta az elegáns nő.
– Titanillának nevez, akár a parasztok – jegyezte meg Fekete Dísz.
Az elegáns nő ezt kérdezte tőlem angolul:
– Ki vagy te?
Utána leült, eltussolva, hogy be sem mutatkozott. Levette a sapkáját, rám szögezte mandulavágású, barna szemeit, melyek szivárványhártyáján apró, narancssárga nyelvek pislákoltak. Saját szabályaim szerint kezdtem játszani, ami jelen esetben azt jelentette, hogy azt mondom, amihez kedvem támad.
– Paraszt vagyok, aki a városban él – indítottam. – Félvér, aki földön nőtt fel, de aszfalton közlekedik. Homályos múltam nyitott könyv, amit soha senki nem olvasott.
Fekete Dísz bekapott egy rágógumit, és a másik nő felé fordult.
Az őszülő hölgy csücsörítve kortyolt Titanilla italába. A karperecemre néztem, ami pittyent egyet. A fizetésem, gondoltam. Furcsa érzés lett úrrá rajtam, ökölbe szorult a kezem.
– Ebben a múltban, ami ezzel a jelennel ütközik, fájó emlékek váltják a csodálatos emlékeket: máig szeretem a föld illatát, a fák szavát, a madarak énekét, de a szúnyogoktól, a sátrazástól rosszul vagyok, nem beszélve az egész napos hegyi túrákról. Ilyen szempontból az arányosságnak szavazok bizalmat, és a kellemes, pár órás túrákat részesítem előnyben a fölösleges izzadás helyett. Miért is izzadna a hegyek gerincén, aki gyermekkorában cukorrépát kapált, ugyebár. Gyökereimet figyelembe véve az ég közelségét magasabb rendűnek érzékelem, mint a kutyaszarba fulladó városok mindennapjait, amely napokat nosztalgikus gondolatokkal fűszerezik egyes lakói: a kultúrára hivatkoznak mint az élet értelmére.
Megálltam, hogy én is elgondolkodjak az élet értelmén. A kontyos hölgy kihúzta magát. Fekete Dísz duzzadt ajkai szétváltak egymástól.
Folytattam:
– Kizárólag a harcművészetben és az irodalomban találtam meg a számításaimat, kizárólag itt kapom vissza a mértéktelen izzadás ellenértékét. A harcban azért, mert olyan, mint a művészet, a művészetben azért, mert olyan, mint a harc: egyik sem tűri a hazugságot, ami egyben az irodalom definíciója.
Kis szünet után hozzátettem:
– A sportot akárhová be lehet helyettesíteni.
Majd a végére biggyesztettem, némi intuícióval:
– Ti pedig, gondolom, harappaiak vagytok, akik azzal váltak nemzetközi hírűvé, hogy minden létező eszközzel föllépnek az olimpiai mozgalom ellen, ami „kettéválasztja az emberiséget”.
Úgy tűnt, igazam van. Fekete Dísz szemei a sárga másik árnyalatában tükrözték vissza a szobát, nem a színeket, hanem a hangulatnak azt a sajátosságát használva, hogy elnyeli a többi színt, és újat hoz létre, ami bennünk születik meg. A média megírta: a harappaiak írisze sárgában játszik.
Akkor újra lement és visszajött a lift. Háromnegyedéig kopasz, hajlott hátú – szinte púpos – középkorú férfi szállt ki belőle: nikotinszaga, izzadságszaga ellentmondásban állt lendületes mozgásával. Arcéle arra utalt, hogy egész nap szobákban él.
Hozzánk tartott.
– Menni fog, Péter? – kérdezte az elegáns hölgy.
A hajlott hátú bólintott. A hölgy megnyomott egy gombot a mobiltelefonján.
– Készen is vagyunk – mondta.
Péter föltette a szemüveget, ami a kezében volt, ránézett a karperecére, és visszaszállt a tátongó liftbe.
Fekete Dísz ekkor a hölgyre mutatott.
– Ő Heléna – mondta. – Egyetemi tanár Olaszországban.
Miután bólintottam, tovább méltatta:
– Heléna nem kedveli a protokolláris dolgokat, csakis a mélységgel rendelkező kapcsolatokban képes elmerülni. Kettő dolog borzasztja el: az emberi butaság és az emberi nyomor.
A hölgy elegánsan hessentett a kezével, ez természetesnek hatott. Latin arca figyelmesen tapadt rám. Dicsértem intelligenciáját, eleganciáját, divatosan ősz halántékát – itt kidugta a nyelvét, és megérintette a felső ajkát középen.
Hamarosan továbbálltunk a név nélkül maradt helyről, ami Heléna szerint egy bizonyos repülőkert vagy egy bizonyos zöld helyiség lehetett, Fekete Dísz szerint egy bizonyos guruló kocsma vagy egy bizonyos zafír terasz. Mentünk a járdán: a napok holdakká, a holdak napokká alakultak, nem az idő, hanem a változás miatt.
A versenyre tartva konfliktusba keveredtünk egy László nevű hajléktalannal, aki a birkózócsarnok mellett hevert, a luxust övező mocsokban, ami a főváros lakóövezeteit jellemezte. László nem volt szimpatikus: aki más élőhelyét szennyezi, nem lehet szimpatikus, ebben állt az én igazságom, de nem ezért kellett meghalnia. Szúrós, fiatalos szakálla ezerfelé ágazott, kosz ült rajta, mint a barnítókrém. Kék szemű, hosszú ujjú embernek számított.
– Segítsenek – nyögte.
Áldozatpózba kuporodott, aztán ugatni kezdett, mint a járdákra hugyozó kutyák.
– Mi az? – kérdeztem Helénát, aki titokzatos nő volt: egy szemüvegtokból negyven centiméteres, vékony szálat hajtogatott ki három részletben.
– Tűlánc – válaszolta.
Nem hittem a szememnek, mert a szemet be lehet csapni, ezt mindenki tudja, de van, amit nem lehet becsapni, mert fényévekre helyezkedik el a szemen belül: ez a lélek. A tűlánc megoldotta László problémáit, mivel – túlzás nélkül – varázspálcaként üzemelt. Ahogy az olasz nő László karperecére suhintott, annak örökre megváltozott az élete. Ezt hangos csippanás jelezte.
Közös szektorba szólt a jegyünk, telt ház volt, a modern aréna minden igényt kielégített. A nők ragyogtak mellettem. Az új versenyszám előtt álltunk.
– Hogyan lehetséges ez? – kérdeztem.
– Annyi bizonyos, hogy sok-sok évünkbe telt – mondta Heléna. – A versengést megszüntetni képtelenek voltunk, a kettéválasztást megszüntetni képtelenek voltunk, az elmebajt leállítani képtelenek voltunk, de képesek voltunk elérni, hogy az új versenyszámmal a hétköznapi ember is elérhessen valamit. Nem csupán valamit, hanem mindent. Mert van, ami a sajnálatnál is többet ér, ez pedig az igazság. Kellett az új formátum, mint földnek a víz.
– A tűláncra gondoltam – vágtam közbe.
– Semmiség – legyintett Fekete Dísz. – Új fejlesztés.
Felhangzott a trombita. A nejlonnal bevont küzdőtéren két alak jelent meg. Az egyik szemüveges volt, púpos, háromnegyedéig kopasz, a másik kék szemű, gusztustalan jellegű, hosszú ujjakkal.
– Isten hozta az utca emberét! – rebegte Heléna.
Fekete Dísz megfogta a barátnője kezét. Ugyanabban a pillanatban vasrudak fémes csöngése hallatszott, hús puffanása, koponya reccsenése. Lászlónak véget ért az olimpia. Mit mondhattam volna? Indulnom kellett. A szabályok ugyan kötetlenek voltak, de hamarosan én következtem. Nem késhettem el.
