Látványosan bukdácsol a Personal Digital Assistant (PDA), magyar nevén az Ápolástámogató Rendszer (ÁTR). Ahogy a sajtó megírta, a Belügyminisztérium államtitkára több más fejlesztéssel együtt lényegében használhatatlannak nevezte: "az első verzió tragikusra sikeredett, de az államtitkár szerint most már használható, igaz nehezen.” Eltapsoltak rá 11,58 milliárd forintot.
Az ápolás aprómunka, szoros személyi jelenlétet igényel. Száz szemet és fület, hetedik érzéket, gyors lábakat. Kitartó, soha nem lankadó figyelmet, pontosságot és felelősséget. Akár 12 órán át, 40 fokos melegben. Ennek könnyebbé tételére találták ki a 80-es években, a digitális világ fejlődésével az ápolók tevékenységét támogató rendszert.
Az ápolók munkaterhelése egy-egy osztályon nehezen megjósolható. A különböző szakterületeken még csak–csak lehetséges, de gyakran két azonos osztály két különböző műszakjának napi leterheltsége között is hatalmas különbség adódik. A boldogabb országokban a személyi digitális asszisztens célja az élesben dolgozó ápolók munkáját segíteni. Hogy ne kelljen állandóan a nővérszobában vagy a kezelőben egy százéves, lassú számítógépen keresgélniük a betegek adatai között, vagy azokat beírniuk, esetleg munkaidő után még órákat azzal tölteniük, hogy a fecnire írt eredményeket a gépbe feltöltik.
A betegek már lassan megismerik és megszeretik a digitális úton való közlekedést az egészségügyben. Az elektronikus betegnyilvántartást, az időpontfoglalást, a felhőbe fellőtt receptek és beutalók használatát. A Personal Digital Assistant (PDA) rendszer viszont a személyzet munkáját segíti. Mindennek alapja a „kütyü” és a hozzátartozó rendszer. Az előbbi a hangvezérelt intelligens hangszóróktól a mobilalkalmazásokig számtalan formában létezhet, az alapja pedig egy ápolástudományi alapon kifejlesztett szoftver, amely minden tud a legkülönbözőbb betegek ápolási előírásairól.
A PDA támogatja a szakemberek munkáját, csökkenti a manuális munkaterhelést, automatikusan rögzíti a történéseket, lehetővé teszi a strukturális adatgyűjtést, segíti az ellenőrzések ütemezését, az utasítások számontartását. A benne tárolt adatok a felhőalapú tárhelyen keresztül, tetszés szerint bármikor előhívhatók, csoportosíthatók, és ismétlési hiba nélkül láthatóvá válnak a gyógyító személyzet bármely erre jogosult tagjának. A "kütyü" hordozható, könnyű a használata, az érzékelő a beteg karján lévő karszalag kódját egyszerűen leolvassa.
Persze az ilyen „kütyüből” minden ápolónál kell lenni egynek, ha pedig elromlana, azonnal cserélni kell. De ha az egész osztály összesen kap kettőt, abból garantálhatóan baj lesz.
Az ápolásvezetők az egész világon úgy vélik, hogy az ápolókra rótt terhek tarthatatlanok. A munkaerőhiány már veszélyezteti a betegek biztonságát, az ellátást. Bár az ápolóhiányból adódó problémákat ez a rendszer sem tudja megoldani, a megoldáshoz vezető sok apró lépés egyike lehetne, csökkenthetné a munkaterhelést.
További előnye, hogy időt spórol. Valós időben jelzi, irányítja és naplózza a tevékenységeket. Segíti a vezetőket, hogy azonnal tájékozódjanak az osztályon lévő betegek állapotáról. így az ápolók és az osztály munkaterhelése is azonnal láthatóvá válik, és kiszámítható, hogy mennyi legyen optimálisan a személyzet létszáma. Az egészségügyi rendszerben a pontosság, a gyorsaság életet menthet - nem szólva a szöveti minták, a gyógyszerek beazonosításának tévedhetetlenségéről, amit ugyancsak a rendszer biztosít.
„Az első verzió tragikusra sikeredett” - mondta dr. Takács Péter államtitkár. De ő is eltűrte, hogy hozzá nem értők dolgozzanak ezen a projekten. 2019-20 körül kezdődött meg az 11,58 milliárd forint eltapsolásának története, amihez az ápolók és az ápolás csak díszletül szolgált. Maga a cél nem volt világos, de az már igen, ki kapja meg a projekt kidolgozásának jogát, és ezért mennyit kap.
Viharos volt az egész folyamat: megvalósíthatósági tanulmány sehol, a célmeghatározás állandóan változott, miközben egyre többen tűntek fel a projekt körül. De az oktató videó elkészült, némi szakmai botránnyal. A szakma képviselői ellenezték a meglehetősen fura anyagot, aminek szakmaiatlanságát mi sem bizonyítja jobban, hogy egy változatában a vizeletgyűjtő edény mint „kacsa” szerepelt, arról viszont nem esett szó, hogy milyen felkészültségű ápoló kit láthat el. (Ami persze nem csoda, hiszen ez a törvényben még most sincs meghatározva.)
A szakembereknek azonban csak akkor volt lehetőségük az anyagot megnézni, amikor valamelyik fázisához közel engedték őket.
Láthatóan minden lényegtelen volt, csak a kifizetés volt érdekes. Viszont egy idő után felmerült, valakinek el kell majd vinnie a balhét, ezért hát gyorsan bevonták az ápolási szakértők vállalkozó képviselőit.
Hogy ebben a nagy tolongásban hányan és hányszor nyúltak át egymás feje felett, azt nem tudjuk, de közben szép nagyra hízott az ezért kifizetett összeg.
Azt azonban nem értem, miért pont most borult ki dr. Takács. Talán azt gondolta, ezért bizony nem tartja tovább a hátát? Vagy mert közben megjött a parancs: a projektet be kell vezeti? Mindenesetre azt nyilatkozta: „most már használható, igaz nehezen.” Az utolsó két szó a legfontosabb a történetben. Mert ami most van, az egy többszörösen „lebutított” rendszer, egy többszörösen „lebutított” OKFŐ irányítással. A gyakorlatban viszont azok a tanulékony ápolók, akiknek próbaképpen, már célzottan kiosztották a készülékeket, időközben elmentek a rendszerből. A többiek pedig nem tudják használni. És ez még nem minden: ahol öreg, vastag falú az épület, ott nem jön át a WIFI; máshol inkompatibilisek egymással a digitális rendszerek, és pont az ápolási igazgató nem látja az adatokat.
Ez az egész úgy indult, mint egy amerikai álom, és úgy végződött, mint egy hungarikum. Tegyük hozzá: egy a magyar ápolói, sőt a szociális ápolói fizetésekhez mérve irtózatosan drága hungarikum.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.