Hatalmas diófák övezik a fehér parasztházat, aminek homlokzatán két kisebb ablak néz szembe a fel-felbukkanó napfénnyel. A termetes veranda már újra árnyékkal övezett, hűvös, még a rekkenő déli napsütésnél is jó itt üldögélni. Jól tudták a régiek, hogyan kell a természettel barátságban, úgy kialakítani egy otthont, hogy az kényelmes legyen, minden feladatnak megfelelő, s pont olyan léptékű, hogy a hivalkodásnak még csak a látszatát se öltse magára. Odabent a hajdani döngölt padlót kerámialapok váltották fel, bevezették a vizet is, a régi kamrából pici fürdőszobát csináltak, így simítva át régit az újba.
Két-három másik, hasonlóan rendbe tett kis házikó van még itt a falu szélén, ahová turista nemigen kanyarodik, nincs itt mit látni, talán a régi templomot, meg a hajdani uradalom megmaradt torzóit kivéve. Kamionok sem szelik át az utat, jelezve, hogy van némi gazdasági pendülés: azok legfeljebb az energiaital-gyár gombamód szaporodó épületei elé parkolnak, ide, északabbra nem jutnak el. Ez a kis településrész külön szigetet képez a kicsinosított házaival, rendben tartott udvaraival. A helyiek külön nevet is adtak neki, Váci utcának hívják, utalva arra, hogy fővárosi népek vették birtokba a százéves parasztházakat, és leheltek beléjük egy másik életet.
Látunk hasonló épületeket a faluban, ahol hosszú sétát teszünk. Élesen különül el a porta ott, ahol egy-egy itt ragadt idősebb néni vagy bácsi morzsolja a mindennapokat, hozva még a lendületét egy másfajta ritmusból, metszegetve szőlőt, kapálgatva kukoricát. Ezeknek a házaknak az ablakain függöny van, és látszik az ajtókon, ablakokon, hogy időnként lefestik őket. A falak is fehérebbek az errefelé szokásosnál, s muskátlik tarkítják az ablakpárkányokat. De a tyúkólakon lakat van, s a drótkerítést is meg-megmagasították itt-ott, befelé hajló dróthálóval. Apró szigetek ezek, mintha a zajos, népes, lelakott házak tengerében próbálnának túlélni, ha már odébbállni se pénz, se mód.
A falu közepén aztán furcsa kettősség: lakatlan porták, amelyeket nem újított fel senki, udvarukat belepte a gaz, gyümölcsfái ágas-bogasak, látszik, hogy senki nem gondozza azokat. Mégsem költözött be ide újabb család, sem önkényesen, sem úgy, ahogy az ilyen vidékeken szokás, néhány ezer forintért kibérelve rokontól, komától. Villanypásztor veszi körbe a házakat, amelynek fehér szalagjai két sávban siklanak az udvar körül.
Búzát tárolnak a hajdani tisztaszobákban, tudjuk meg a helyiektől, két, itteni léptékkel tehetősnek számító gazdálkodó használja magtárként ezeket.
De ha nem tennének bele semmit, akkor se költözhetne be más, a házakat, ahonnét kihalnak az öregek, ők vásárolják meg az örökösöktől sebtiben. Nem az értékéért, nem a múltjáért, még csak nem is befektetés gyanánt, csakis azért, hogy más ne költözhessen oda. Az elektromos kerítés fehér műanyag szalagjai így a bizalmatlanság egyfajta manifesztációjaként lengedeznek a szélben, a falu közepén, a templomtól néhány méterre.