- Szkravapov Pál: Óriások csatája

Oly nehéz léptekkel közeledett az emelvény felé, hogy valósággal beleremegett a föld. Ha ennek a behemótnak az árnyéka véletlenül rávetült valakire, az óhatatlanul tiszteletet vagy félelmet váltott ki az illetőből. Az izzadságtól átitatott, testhez simuló ruháján keresztül is ki lehetett venni a kétségbeesetten lüktető erek sokaságát. Szorító szalagok borították végtagjait, mintha csak ezek tartották volna egyben ezt a hústornyot. Izmai időnként görcsként befeszültek, mintha csak arra várnának, hogy ismét próbára tegyék őket. Az előző emelések fáradalmait alig kipihenve tudta, hogy ismét el kell indulnia. Egyenesen és elszántan haladt célja felé, tántoríthatatlan és ellentmondást nem tűrő léptekkel. Ez alatt a kis idő alatt rengeteg minden zajlott le a szörnyeteg fejében: az évekig tartó fáradhatatlan küzdelem, a rengeteg fájdalom és a sérülések egész sora mind futólag megjelent elméje képernyőjén, de csak azért, hogy egy pillanat múlva elillanjon.
A mindent elemésztő félelem még mindig ott lappangott lénye legmélyén, amit nagy nehézségek árán tudott csak kordában tartani. Jól tudta, hogy az önmagával való küzdelem jóval nehezebb lesz, mint a súly. Ennek tudatában próbálta teljesen lecsendesíteni gondolatait, odaérvén az emelvényre vezető lépcsőhöz. Mentorának izgalomtól eltorzult arca számára most teljesen ismeretlennek hatott. Motiváló beszéde pedig oly távolinak hallatszódott, mintha valaki kilométerekről próbálta volna ordibálni e semmitmondó szavak egész sorát. Egy teljesen más lélekállapotban volt ez a monstrum, egy olyanban, amelyet kevesek tapasztalnak meg életük során. Robotot megszégyenítő, merev mozdulatokkal lassan felmászott a lépcsőn, ügyelve arra, hogy ne pazarolja erejét. Lépcsőfokról lépcsőfokra érezte, ahogy a körülötte levő valóság kezdett egyre jobban elmosódni: a nézők robaja egyre halkult, a csarnok és az azt betöltő tömeg pedig egy nagy homályos masszává folyt össze a szemében. Felérve a lépcső tetejére, a reflektor fénye kellemes melegséggel árasztotta el feje búbjától egészen a talpáig. Immár csak két dolog létezett e világon: ő és a súly. Minden más lehetetlenül távolinak és jelentéktelennek tűnt, kettejükre korlátozódott az egész világ, sőt talán az univerzum is ebben a minutumban. Oly szívszorító magányt érzett, melyet az ember talán csak halálakor élhet át. Egy végtelenségig tűnő pillanatig farkasszemet nézett óriás ellenfelével, majd elkezdődött az, aminek el kellett kezdődnie. A gépszerű, monoton mozgást hirtelen elszánt, energikus mozdulatok váltották fel, amikor odalépett a rúdhoz. Szíve oly vadul kalapált, mint még soha, az élete során felgyűlt összes harag szép lassan kezdte átvenni a félelem helyét a tudatában. Még utoljára képzeletben lejátszotta a gyakorlatot, amit most be kell mutatnia a világ szeme láttára. Egyetlen gyakorlatot, amelyet már megszámlálhatatlanul sokszor elvégzett az elmúlt évtizedek során, de egyszer sem ilyen súllyal. Lassan leereszkedett ellenfeléhez, és határozottan megmarkolta azt. Elhelyezkedett, és tudta, hogy immáron nincs visszaút. Egész eddigi élete, egész sorsa ehhez a ponthoz vezetett. Az elviselhetetlen vihar előtti csendet villanásként szakította félbe az óriás, mikor megkezdte az emelést. Immár elkezdte azt a csatát, amelyre még előtte senki nem vállalkozott.
Az emelés kezdetén oly erővel húzta vissza a súly, amire nem számított. Összes létező izmát a maximumig meg kellett feszítenie ahhoz, hogy egyáltalán megmozdítsa a rudat. De amint el­emelkedett a földtől, tudta, hogy a holtponton már túl van. Érezte a szörny, ahogy izmai a szakadás határáig feszülnek, csontjai valósággal repedeznek, szalagjai kinyúlnak, de tovább emelt. A súly lassan, de biztosan folytatja útját felfelé, az őt bámuló tengernyi tömeg nagy meglepetésére. Ezek a rövid másodpercek óráknak tűntek az óriásnak, aki a határait feszegette ezzel a kihívással. Érezte, amint orrából eleinte csak csörgedezni, majd valósággal ömleni kezd a vér, ami aztán izzadságával egybemosódva szép lassan lepatakzott arcáról a padlóra. De a küzdelem minden figyelmét és erejét lekötötte ahhoz, hogy erre ne figyeljen fel. Csak egy dolgot tudott biztosan: azt, hogy tovább kell emelnie. Ólomnehézséggel teltek a másodpercek, de végül a rúd a derekához ért. Ekkor vadállatot megszégyenítő erővel egy hatalmasat lökött rajta egész testével felfelé, egy pillanatig a levegőbe emelve ezzel ellenfelét. Az óriás ezt kihasználva egy ügyesen időzített fürge lépéssel guggolva a rúd alá helyezkedett, ami leérvén teljes terhével nehezedett rá. Vállára eresztve a rudat, embertelen erőfeszítés árán lassan felemelkedett a súlyemelő, a lelátón figyelő nézőközönség hatalmas örömére.
Teljesen kimerülve az eddigi megpróbáltatásban, egy pillanat erejéig megpihent, és erőt gyűjtött az utolsó rövid, de annál nehezebb mozdulat elvégzéséhez. Első gyermekkori emlékei jutottak eszébe megboldogult apja versenyeiről, ahol már igen korán beleszeretett ebbe a sportágba. Felidézte azt is, amikor könnybe lábadt szemmel nézte végig apja sérülését, ami keresztbe törte karrierjét. Ősei álmát is teljesíteni akarta azzal a következő mozdulattal, amely néhai apját egy életre megnyomorította, és amelytől olyannyira rettegett. Ez az egy választotta el attól, hogy bekerüljön a legnagyobbak legnagyobbjai közé, akikre az idők végezetéig emlékezni fognak. Lábai már remegtek a fáradtságtól és a leírhatatlan félelemtől, de maradék erejét összeszedve folytatta az emelést. Tengernyi kínok közepette fellökte a rudat, és egy hirtelen mozdulattal bal lábával előrébb lépett, hogy teljesen ki tudja nyújtani a karját. Érezte, amint izmai egyesével úgy pattannak el, akár a túlfeszített húrok. A mélyen belenyilalló fájdalom és az egész testét átjáró égető érzés már oly elviselhetetlenné vált számára, hogy önkéntelenül is torkaszakadtából ordítani kezdett. Utolsó lépésként jobb lábával egyet előrelépett, hogy végleg befejezze azt, amit elkezdett. Egy hajszál híján majdnem elvesztette egyensúlyát, de megállt, és testtartását megváltoztatva visszanyerte azt. Végül kihúzta magát, és büszkén emelte a magasba immáron legyőzött ellenfelét, tudatva az egész földkerekséggel: győzött.
A tömeg fülsiketítő robajban tört ki, a sajtósok fényképezői megállás nélkül berregtek, mentora pedig végkimerültségében úgy rogyott térdre tanítványa tette láttán, mintha ő maga küzdött volna meg imént ezzel az irdatlan teherrel. Mindeközben bajnokunk szépen lassan kezdett visszatérni a valóság talajára: a robaj egyre hangosabb és hangosabb lett, az előtte elterülő végtelennek tűnő masszában elképedt arcok sokasága kezdett lassan kirajzolódni a számára. Néhai apjának az arca is mintha futólag megjelent volna számára a sokaságban.
Most úgy érezte, hogy ellenfele helyett az egész glóbuszt emelte a feje fölé és tartja még mindig ott, bámulatba ejtve ezzel minden e világi lényt. Egész testét kellemes bizsergés járta át, erei pulzáltak a bennük lappangó leírhatatlan erőtől, elhitetve vele azt önkívületében, hogy hegyeket lenne képes megmozgatni puszta akaratával. Aki most a szemébe nézett, az nem csupán egy egyszerű súlyemelőt láthatott, hanem azon a szempáron keresztül megelevenült számára egy olyan világ, amelyet egy halandó ritkán láthat élete során: rettegett és kíméletlen hadvezéreket, mesés birodalmak magasztos uralkodóit, semmitől vissza nem rettenő felfedezőket, és kíméletlen harcosok generációit láthatta újra életre kelni ezen az alakon keresztül. A történelem legnagyobb alakjait, akik, feszegetve minden létező korlátot, új irányt mutattak fajunknak. Titánként tornyosult egy percig minden halandó fölé ez az emberfeletti ember, aki tekintetével úgy pásztázta a sokaságot, mintha uralkodóként tekintett volna le alattvalóira. Csak rövid ideig nyílt meg ez a kapu e szempáron keresztül, amelyet talán senki sem vett észre az üdvrivalgás közepette.
De a monstrum nem bírta már feje fölött tartani mindazt, amit az imént megemelt. Amint a földre dobta immáron legyőzött ellenfelét, hirtelen minden megváltozott a számára. Az imént egész testét átjáró erő hirtelen szertefoszlott, a realitás egyre közelebb került hozzá, izmai kezdték végleg feladni a harcot. Váratlanul, mintha megnyílt volna alatta a föld, úgy érezte, hogy zuhanni kezd egy sötét és feneketlennek tűnő gödörbe. Szeme lecsukódott, és magatehetetlenül ő is a földre zuhant, csakúgy, mint a súly, amint az imént megemelt. Ott feküdt a ref­lektorfény vakító fényességében, és mindenki lélegzet-visszafojtva várta, hogy mikor kel fel. De végkimerültségében a kisujját sem volt már képes többé megmozdítani. Csak egy dolog járt fejében: apja, akit nemsokára újra viszontláthat. Volt valami megnyugtató számára ebben az egyre gyorsuló zuhanásban, amely során teste egyre könnyebb és könnyebb lett. Mielőtt teljesen elbúcsúzott volna küzdelmekkel és fájdalmakkal teli életétől, utoljára még érezte a vértől és izzadságtól átitatott arcán lecsorduló apró örömkönnycseppeket.