A fiatalság bűvöletében élő világunk elöregszik. Ott, ahol egykor az évek száma jelentett értéket, ma átnézünk az idős generációk feje felett, s marginalizáljuk őket, legyen szó az anyagi túlélésükről vagy testi-lelki érzeteikről.
Az idei Avignoni Fesztiválon bemutatott, Az öregek titkos élete (La vie secrète des vieux) című előadásban Mohamed El Khatib egy elfeledett nemzedék portréját rajzolja meg gyengéd odafigyeléssel és igazi érteni akarással.
A világ bezáródásával járó Covid idején az idősotthonoknak, ezeknek az egyébként is elzárt szürke területeknek a helyzete a maga nyers valójában került a nyilvánosság elé, és Európa számos országában óriási port kavart.
Idős hozzátartozóik látogatásától eltiltott családok nemritkán még a végtisztességet sem adhatták meg rokonaiknak. Egy egész generáció tűnt el a szemünk láttára, és mi semmit sem tehettünk ellene. Ekkor figyelt fel Mohamed El Khatib színész-író-rendező arra, hogy az időseknek szentelt figyelmet gyakran csak a függőség és az autonómia elvesztésének prizmáján keresztül szemléljük, s kevés vagy semmi figyelmet sem fordítunk az életerejükre, az őket mozgató érzelmekre, és különösen a szerelem iránti vágyukra. Amikor ismét megnyíltak az intézmények kapui, s már lehetett színházi előadásokat tartani, egy monodrámával járta a francia nyelvterület idősotthonait, és kihasználva az adódó lehetőséget, az előadás szóróanyagain felhívásokat tett közzé: „Ha elmúlt 75 éves, és szívesen mesélne szerelmi életéről, hívjon fel!” Maga is meglepődött, mennyire sokan jelentkeztek. Ő pedig nem arról kérdezte őket, hogyan képzelik el az életük végét, hanem arra volt kíváncsi, mi tartja őket életben. És az idős emberek megnyíltak. Mohamed El Khatib pedig szinte folyamatában jött rá arra, hogy a VÁGY nevű szezám ajtó felnyitásával micsoda tabutémára, a társadalom sokszorosan agyonhallgatott kérdésére tapintott rá.
Az idősek szexualitása ugyanis egy olyan vakfoltja világunknak, amellyel sem az intézmények, sem a családok nem akarnak, és valljuk be, meg sem kísérelnek foglalkozni.
Sőt, valóságosan a fejük tetejére fordulnak az erőviszonyok, amikor maguk a gyerekek kezdenek el beavatkozni szüleik magánéletébe, és egyenesen megakadályozzák őket szerelmi ügyeik megélésében. Az újkori fordított Rómeó és Júlia-történetek ilyetén írói undorral fordulnak el tőlük, s nemritkán örökségféltéstől vagy egyszerűen csak féltékenységtől vezérelve nem értik meg, hogy a szüleik miért akarják másképpen alakítani életüket, mint ahogyan az „elfogadott”.
A színpad (egy táncparkett kis büféasztallal), mint ahogyan maga az előadás is, végtelenül egyszerű. Most nem a rendezői bravúrokon van a hangsúly. Itt a felszabaduló szavaké a főszerep. Mikor a nézőtéren lemegy a fény, egy ápolónő betolja a 92 éves Jacqueline-t tolószékében, aki beszélni kezd. Majd csatlakoznak hozzá a többiek is: Annie, Micheline, Marie-Louise, Chille, Martine, Jean-Pierre és Jean-Paul. Nem színészek ők, hanem egytől egyig idősotthonok lakói, akik úgy döntöttek, hogy készek kiállni a nyilvánosság elé. Az előadásban hol moderátori, hol súgói szerepkörben mindvégig jelen lévő Mohamed El Khatib bemutatja őket és ápolónőjüket, Yasminát, akiről az előadás végén még az is kiderül, hogy titkon mindig is színpadra vágyott. És hogy mi történik ezután? Igazából semmi és minden. Mesélnek. Tabuk nélkül vallanak nemiségről, orgazmusról, flörtökről, hetero- és homoszexuális vágyakról, szerelemről. Arról, hogy ennyi idősen is legjobban az érintés hiányzik. Hogy az életkorral nem csökken egyenes arányban a vágy, a szerelemérzés. Viccesek, már-már gyermekien huncutak, s láthatóan lubickolnak önnön bátorságukban.
És karaokéznak és táncolnak (a kivetítőn felirat „nyugtat” meg mindenkit, hogy a színpad két oldalán defibrillátort helyeztek el), s rövid jeleneteket adnak elő például a Rómeó és Júliából. Olyan magával ragadó az egész, hogy szinte el is felejtjük, kik ők. Hogy annak, hogy köztünk lehetnek, minden perce ajándék. Akkor jövünk rá erre, amikor egy urnát hoznak elő, Jean-Claude-ét, aki velük együtt indult. Ő volt a legnagyobb Rómeó, mondják, a leglángolóbb szerelmes. Elsötétül a szín, és ő jelenik meg a vásznon, majd a kedvese, Anne. Az idős asszonyt a kamera hátulról veszi. Az otthon kertjében áll, felnéz, és egy erkélynek kiabálja ki szerelmét. A következő filmkockán együtt ülnek a parkban, és megcsókolják egymást. Barátaik elmesélik, hogy Anne öngyilkosságot követett el a télen, amikor a gyerekeik eltiltották őket egymástól az otthon vezetőségének közreműködésével. Jean-Claude nem sokkal élte őt túl, néhány hónapja távozott. De ők itt vannak, és együtt lesznek mindvégig, hogy tanúskodjanak nekünk. Bizalmuk mélységesen megtisztelő.
Az ováció és a taps, amivel a túlnyomórészt fiatalokból álló közönség ünnepeli őket, egy világhírű társulat becsületére válna. Mert ők ebben a pillanatban azok. Csodálatos, őszinte előadók, akik kendőzetlenül álltak ki a világ elé. Reflektort irányítottak egy árnyékterületre pusztán azzal, hogy elmondták történetüket. És ez igazi színház volt. Bárki bármit mondjon is.
