Megnyugodhatnak a keresztények, most már hivatalos: a párizsi olimpia megnyitóján nem Leonardo da Vinci Utolsó vacsora című freskóját gúnyolták ki. „Azt hiszem, teljesen egyértelmű volt, hogy Dionüszosz érkezik erre az asztalra. Azért van ott, mert a görög mitológiában ő a mámor, a bor istene, ami egyébként Franciaország egyik legismertebb jelképe”, jelentette ki Thomas Jolly, az ünnepség művészi vezetője. Amúgy a híres festménnyel Dan Brown kalandregénye óta nem foglalkoztak ennyit, a közösségi oldalakat – mint a járvány idején a virológusok – ellepték a képzőművészet tévedhetetlen szakértői, csakhogy most nem Mária Magdolnát keresték az apostolok között, hanem a Nyugat nyilvánvaló romlottságát. Mások az ünnepségen a sátánizmusra utaló jelzéseket is látni véltek, de abban mindenki megegyezett, hogy súlyos sértés érte a keresztényeket.
Nyilván ez a vélekedés azzal sem fog sokat változni, hogy kiderült, Dionüszosszal a görög gyökereket, az Olümposz isteneit szerették volna megidézni, ami az olimpia kapcsán mégsem olyan felfoghatatlan asszociáció. A többi meg szimplán és egyszerűen Párizs volt. A nyitott és polgárpukkasztó Párizs, ahol mindig is tudták, hogy sokféle út vezet a boldogsághoz. Ilyen volt már Gertrude Stein és Picasso korában is, több, mint száz évvel ezelőtt. Ha úgy tetszik, az „erkölcsi fertőben” született meg az irodalom és az impresszionizmus számos remekműve: az abszint mámorában, az ópium füstjében és az örömlányok ölelésében. Miközben dőltek össze a „klasszikus” értékek szentélyei. Ha már szakkönyveket és regényeket nem akarunk olvasni, akkor legalább nézzük újra a svéd Tage Danielsson szellemes filmjét, a Picasso kalandjait.
Igen, Párizs most is frivolnak tűnt, fülledtnek és kacérnak. Nem mondom, hogy mindentől el voltam ájulva, de kimondottan örültem a formabontó ötleteknek. Végre nem a merev ünnepélyesség fojtott meg mindent. A lazaságból már a londoni megnyitó is adott nem kevés ízelítőt (gondoljunk csak Mr. Bean jelenlétére), de akkor még volt humorérzékünk. Tán még megfejteni akartunk és nem egyből ítélkezni. De megint az derült ki a kommentekből, hogy a művészet: meló. Tanulni kell hozzá, folyton finomítani és árnyalni a véleményünket, trenírozni a befogadáshoz szükséges nyitottságot.
Amúgy, ha már itt tartunk, Leonardo sem volt az a tekintélytisztelő művész, aki glóriával a feje fölött alkotott volna a katolikus egyháznak, ahogy azt ma szeretik elképzelni. A zseni sosem merev, és csak a saját szabályai mentén képes alkotni, így talál ki különleges technikákat, formabontó ábrázolásmódot. Mint például Da Vinci androgün alakjai (ez adta a Brown-regény alapját az Utolsó vacsora kapcsán), mert „Leonardo szándékos tartózkodással kezelte a férfi és nő közötti különbségeket”, olvashatjuk Ross King könyvében, amelyben részletesen elemzi a mű minden szegmensét. Lehet, hogy Da Vincit nem is zavarták volna a nőnek öltözött férfiak több száz évvel később?
Az biztos, hogy egyszerűbb megsértődni, mint hasonló dilemmákon töprengeni.
