A magyar sport sikereit sok évtizede leginkább azon mérik le, hány aranyérmet szerez az ország a nyári olimpiákon. Ha itt eredményes Magyarország, akkor ez visszamenőleg és a jövőre vonatkoztatva is igazolja, miért költ jelentős költségvetési összegeket a hazai versenysportra a mindenkori kormányzat. Így a látványsportok mellett – a labdarúgásra, kézilabdára – azokra a sportágakra, amelyeket összefoglalóan az olimpiai pontszerzőknek neveznek. Érthetőbben fogalmazva: ahonnan az arany-, ezüst és a bronzérmek várhatóak.
Természetesen az olimpiákon, ahogyan más világversenyeken elért magyar sikereknek megvan a maguk sportértéke, és az sem tagadható, hogy egy nemzet számára ezek a sikerek mást is jelentenek. Olyasvalamiket, amik önazonosságot, büszkeséget és az eredményesség érzését adhatják annak a közösségnek, amit összefoglalóan Magyarországnak nevezünk. Ezt a szemléletet tartom egyszerre eltúlzottnak és mesterkéltnek.
Nem önmagában arról lehet szó ebben az esetben, hogy száz megkérdezettből jó eséllyel 90 százalékuk nem tudná, a most futó olimpiai közvetítések sűrű hivatkozásai nélkül, hogy a legutóbbi játékokon szám szerint hány aranyérmet nyertek sportolóink. Ennél is tanácstalanabbak lennének a megszólítottak, ha arra kérnénk: soroljanak fel kettőnél több sportolónkat, akinek aranyérmet akasztottak a nyakába. Lehetséges, hogy azzal a tudnivalóval is segíteni kellene a képzeletbeli válaszadókat, hogy mindezekre a tokiói olimpia kapcsán kérdeznénk rá, mert a korábbi helyszín biztos ismeretét sem vehetjük készpénznek. Nem szeretnék túlzottan szigorú lenni, de az emlegetett nemzeti önazonossághoz és büszkeséghez ezek a „valóságdarabkák” hozzátartoznának.
Egy-egy ország sikere és eredményessége sok tényező alapján lemérhető, és ezek közül az élsport csak egy, és mint ilyen, igencsak viszonylagos. Ez már a sport egészén belül is igaz, mert nagyítóval is alig látható összegek segítik a hazai tömegsportot az élsporthoz mérten.
Pedig az előbbi az ország általános egészségügyi helyzetének lehet az alapja Elég kimenni egy standra, hogy lássuk, a hazai népesség 70-80 százaléka erősen elhízott, testileg elhanyagolja magát. Nagyjából ezekkel az emberekkel találkoznunk az egészségügyi szakrendelések váróiban, amely emberi látványa sok esetben lesújtó. Nem kell itt szakembernek lenni, hogy sommásan megállíthassuk: fizikailag, mentálisan, általános egészségügyi állapotot tekintve megdöbbentően rossz lehet a helyzet.
A nyári olimpiákon hazánknál rendre lényegesen kevesebb érmet szereznek, és a ponttáblázaton rosszabban helyen szerepelnek olyan európai országok, mint Dánia, Ausztria, Svédország, Hollandia, ahol a népesség egészségügyi állapota össze sem hasonlítható a magyarokéval. Igaz, ők nem gondolják magukról, hogy a nemzeti identitás és az olimpiai szereplés szorosan összefüggne.
Tetszik vagy sem, a vívó Szilágyi Áron vagy az úszó Milák Kristóf csak kis részben jeleníti meg az országot, legyen szó sikerről, egészségről és eredményességről.