Nem lett világraszóló botrány a miniszterelnök idei tusnádfürdői beszédéből, Orbán Viktor ezúttal önmagához képest rendkívül visszafogott volt. Oda-oda szúrt minden szövetségesének – Európai Uniónak, Egyesült Államoknak, Lengyelországnak, Németországnak, Franciaországnak, de ezek csak a sértett ember tüskéi voltak. A magyaroknak így is komoly okuk van az aggodalomra ezután a közel két órás programbeszéd után. Miniszterelnökünk hazugságokból, féligazságokból és hagymázas víziókból összeálló mondandója ugyanis több, számunkra igen veszélyes kijelentést tartalmazott.
Az régen nem titok, hogy Orbán Viktor nem érzi jól magát az Európai Unió közösségében. Túl sok itt a szabály, olyan értékekre épül, amelyek számára nem értékek, ezért idehaza rendre felül is írja azokat. Amióta a pénz is alig csörgedez, mert azt egyre inkább az alapértékek tiszteletben tartásához köti „Brüsszel” - vétózni is alig-alig tud, mert vagy kávézni küldik ki, vagy más módon védik azt ki a 26-ok -, végképp szűkké és kényelmetlenné vált számára ez a keret. Ennek ellenére mindeddig sosem mondta ki nyilvánosan, hogy Magyarország Unióból való kiléptetése valós alternatíva számára. Most ezt is megtette.
A közelgő állítólagos „világrendszerváltás” úttörőjeként Orbán Viktor most egyértelművé tette, hogy Magyarország jövőjét hosszú távon nem a jelenlegi uniós keretekben képzeli el. „Az Európai Uniónak fel kell adnia magát politikai projektként”, szögezte le, gazdaságilag és katonailag kell megerősítenie magát. Most attól tekintsünk el, hogy katonai megerősítést sürget a békemisszionárius, aki azzal vádolja az EU-t, hogy háborúval készül a békére. Mondandója lényege az volt, hogy az Európai Unió mint politikai, társadalmi „projekt”, az alapvető emberi jogok és jogállamiság tiszteletben tartására épülő közösség nem kell a „magyaroknak”, azaz neki. Egyértelműen kimondta, hogy a „világrendszerváltás” részeként „a magyaroknak” dönteni kell a hogyan továbbról: együtt kell úszni az EU-val és az Egyesült Államokkal vagy saját útvonalat kell járni, nemzeti politikát folytatva.
Ő az utóbbit tartja a helyes útnak, és azt sem rejtette véka alá, hogy ilyen irányú kormányzati tapogatózások máris történtek. Nem kis meglepetésünkre megtudhattuk, hogy Kínától már megkaptuk a maximális ajánlatot, de, mint mondta, Kína messze van, Magyarország uniós tagsága nekik érték, akkor is, ha az uniós tagság nekünk korlátot jelent. Az Egyesült Államok fejleményei is nekünk kedvezően alakulnak, hiszen Donald Trump ante portas, de egyelőre az uniós tagságnál (értsd alatta az uniós pénzeket) nincs jobb lehetőségünk.
Azt ezúttal sem tudhattuk meg, mi Moszkva ajánlata, de ha a fentiekhez hozzáadjuk azt, amit Vlagyimir Putyin Oroszországáról mondott érezhető csodálattal - Oroszország technikai, gazdasági és talán társadalmi rugalmasságot is mutat, egyáltalán nem egy merev autokrácia -, akkor tényleg van okunk félni. És joggal kérdezhetjük – miért nem tudott ezen „ajánlatokról” eddig a magyar választó? Miért tárgyal holmi titkos szabadkőműves páholyként a kormány az ország jövőjéről, egy olyan kérdésről, amelyben népszavazás döntött?