Könnyed vígjátékok, bulvárbohózatok zömének miért az a témája, hogy házastársak, partnerek, szerelmesek rendre félrelépnek. Aztán általában őket is megcsalják. Mi meg röhögünk ezen. Most is dugig telt a Városmajori Szabadtéri Színpad egy úgy látszik megunhatatlan Ray Cooney darab kedvéért; a Ne most, drágám! már megint fölöttébb közönségcsalogatónak bizonyult, a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház előadásában. A bohóságot nálunk először a Madách Színházban mutatták be 1995-ben Gálvölgyi János és Szerednyey Béla fergeteges főszereplésével, bombasztikus sikerrel. Majd miután a közönség nem akart a produkció nélkül maradni, ugyancsak Szirtes Tamás rendezésében, jött a felújítás 2007-ben. És mivel a színészeket nem lehet arra kötelezni, hogy végkimerülésig Ray Cooney-t, és még társszerzőként John Chapmant is játsszanak, ezért beállt a friss energiájú új csapat, Nagy Sándor és Szente Vajk energikusan hathatós főszereplésével. De Szerednyey sem szabadult meg a darabtól, mert az elmúlt évadban ő rendezte meg Kecskeméten, ráadásul Nagy Sándorral az egyik főszerepben – végül is, ami egyszer már jól bevált, azon nem érdemes változtatni. Amúgy Szente is kéznél lett volna, hiszen ő a főrendező, de a színészetből kezd kihátrálni, Járai Máté pedig főállású színész, jeles komikus, így logikus volt, hogy ő lett a másik főnevettető. Ketten egy menő, hű, de elegáns szőrme ruhabolt tulajdonosai ahol méregdrága bundákat árulnak. Emancipációnak itt még nyoma sincs, nem a hölgyek veszik maguknak, hanem a férfiak vásárolják nekik a kívánatosan mutatós bundákat, általában ilyen-olyan szívességekért, hogy ne mondjam, szolgáltatásokért. Ezt valahogy egyik nő sem kéri ki magának.
Skrupulusai, némi erkölcsi dilemmái szinte csak a Járai Máté adta Arnold Crouch-nak vannak, de tán neki is azért, mert alapvetően ő a gátlásos, az ügyefogyott, a kicsit nehezebb felfogású, de aztán persze neki is kinyílik a csipája. A Nagy Sándor alakította Gilbert Bodley a beképzelt, hangsúlyosan macsó, a legyet is röptében szívesen elkapó, fölöttébb dörzsölt fickó. Jól bevált bohózati kettős ez, egészen hasonló a felállás Cooney nálunk is eszelős sikert arató, A miniszter félrelép című vígjátékában, amiben a parlamentben és a magánéletben egyaránt hazudós miniszter a teszetosza, becsületes, mama kedvence titkárát kéri meg, hogy falazzon neki a légyottjához, és ebből aztán lesz kalamajka rendesen. Kern András és Koltai Róbert színpadon több százszor parádéztak a szerepeikben, és az egyik legnézettebb magyar filmben is ők alakították ezt az események bonyolódása miatt mindinkább megkergülő különös párost.
A 92 éves Cooney tudja hogyan kell hálás szerepeket írni. Poént halmozni poénra. Megcsalással, vagy megcsalási kísérletáradattal tébolyult helyzeteket előidézni a deszkákon. Az ilyen típusú bohóságok ősatyja, Georges Feydeau, akit Molière óta sokan a legjelentősebb francia drámaírónak tartanak, valóságos megcsalásdömpinggel árasztotta el a műveiért kapkodó teátrumokat. Több mint hatvan darabot eszelt ki. Molière-nél még közel sem a megcsalások álltak a középpontban, de Feydeau-nál átszakadt a gát, megmutatta, hogy rendszeresen felfeslik a fennen hirdetett polgári erkölcs, meg közel sem olyan egyértelmű a házasság szentsége, de azért nála még senki nem jutott el a valódi megcsalásig. Csak annak mohón áhított kísérletéig, ám valami mindig közbejött a maradéktalan kivitelezésében. A darabjai végén pedig örökösen visszaáll az eredeti állapot, suba subához, guba gubához, tanúi lehetünk a nagy összeborulásos kibékülésnek, a szereplők visszatérnek ahhoz, akitől jó kis kaland reményében „elrajtoltak.”
A modern kori bulvárkomédiákban már vaskos megcsalások is vannak. A Páratlan párosban, Cooney szintén bámulatos sikerű bohóságában, John Smith taxisofőrnek két szomszédos kerületben is van lakása, és hozzájuk mindkettőben felesége. Ügyes trükkökkel, temérdek száguldozó autózással, egymásba torkolló hazudozásokkal sikerül az egyik elől eltitkolni a másikat. Ez állandósult megcsalás. De aztán egy baleset miatt kiderül a „tragikai vétség”, amiből persze lesz haddelhadd, perpatvar, veszekedés, újabb hazudozás. Tulajdonképpen a megcsalások mellett a saját farkába harapó kígyóként egymásba gabalyodó hazugságok állnak ezeknek a típusú daraboknak a középpontjában. A nézőtéren feltehetően mindenki érintve érzi magát valamilyen szinten, ezért is lehetnek ezek a látszólagos kis semmiségek ennyire hatásosak. Persze nem mennek mélyre, de a felszínt buzgón karistolják. Megrendülni nem kell tőlük, a laza szórakoztatás a fő céljuk. Olyan ez minthogy a krimikben szinte föl sem vesszük a gyilkosságokat, nem okoznak fájdalmat, nem gyászoljuk meg a szereplőket, de, ha például Dosztojevszkij jelenít meg egy gyilkosságot, az ki is billenthet bennünket önmagunkból. És bár Ray Cooney-nál kibillennek a szereplők önmagukból, nekünk eszünk ágában sincs. Mi szórakozni akarunk rajtuk, miközben valahol a „nyúltagyunkban” azért valamennyire csak rögzül, hogy mi is történik velük, és ebből mi érinthet meg bennünket.
A Városmajori Szabadtéri Színpadon meglehetősen hálás a közönség. Kicsit nehezen döccen be az előadás, de hát már Molnár Ferenc is megírta a Játék a kastélyban elején, hogy nehéz egy darabot elkezdeni, és tényleg. Túl kell lenni a néző „fejtágításán”, hogy ki kicsoda, és mit akar, utána lehet igazán nekilódulni. De Nagy és Járai remek páros, passzolják egymásnak a „labdát”, mesterien „dobálják” a poénokat, láthatóan inspirálják egymást. Ahogy a többiek is veszik és adják a poénokat, tényleg szinte labdáznak velük. A többség megcsal és megcsalatik. Nem tartja komoly ügynek, aki éppen félrelépni készül, de azért kellőképpen felizgul, aztán lelohad hirtelen, amikor a fantáziadús profizmussal bonyolított cselekmények ezt eredményezik. Majd újabb tűzbe jövések és ismételt lekonyulások követik egymást mind vadabb tempóban.
Magyar Éva, Horváth Alexandra, Hegedűs Zoltán, Csombor Teréz, Fazakas Géza, Danyi Judit, Venczli Zóra, Koller Krisztián, Gajári Nóra ugyancsak hatalmas energiabedobással, játékos kedvvel állnak a vártán. Kovács Yvette Alida önimádatról tanúskodó fénylő öltönyt, mellényt, hivalkodóan színes selyemsálat adott Mr. Bodleyre. Az egy ideig visszahúzódó társára, Mr. Crouch-ra szinte észrevehetetlen szürke „munka” öltöny került, diszkrét csokornyakkendővel, az arcára pedig vastag keretes szemüveg.
Szerednyey magabiztos hozzáértéssel rendezte meg a produkciót, A szakmának szinte híre-hamva sincs a nézőtéren, ők, némiképp fennhordva az orrukat, nemigen néznek ilyesmit. A közönség viszont pontosan azt kapja amit vár, fenemód jól szórakozik.
