A magyar kormány és a fideszes pártsajtó örülhet, mert szerintük a jobboldali republikánusok az „igazi” amerikaiak, nem avatkoznak be más országok belügyeibe, szuverenisták, rajonganak Magyarországért.
Három példa az újkori történelemből nem ezt sugallja:
1. Amerika „elárulta” Magyarországot a II. világháború végén, mondják ők, amikor „átengedte” az országot a Vörös Hadseregnek. Az angolszászok Franciaországban szálltak partra, pedig jöhettek volna a Balkánon át, megelőzve a szovjet csapatokat, és akkor az egész közép-kelet-európai régió a nyugati szférába tartozott volna. Igen ám, de ez katonai döntés volt, nem politikai. Amiben döntő szerepet játszott az akkor még pártonkívüli főparancsnok, Dwight D. Eisenhower, aki 1953-ban Amerika republikánus elnöke lett.
2. 1956. Amerika újra „elárulta” Magyarországot. Eisenhower és külügyminisztere, John Foster Dulles éveken át Kelet-Európa „felszabadításáról” szónokolt. A Szabad Európa Rádió magyar adása – szintén republikánus vezetés alatt – ezt ismételte és a forradalom alatt is biztatta a magyarokat. 1956-ról szóló könyvemben, amely magyarul is megjelent (Vesztett illúziók, Osiris, 2006), eredeti CIA dokumentumokra is támaszkodva ítéltem el ezt a lelketlen és felelőtlen politikát.
Az amerikai levéltárak legmélyén találtam meg (és idéztem) Richard Nixon alelnök cinikus közbeszólását egy szigorúan titkos nemzetbiztonsági megbeszélésen, 1956. július 12-én. Idézem szó szerint:
„Az Egyesült Államok érdekeinek szempontjából nem volna maga a megtestesült rossz, ha a szovjet vasököl ismét lesújtana a szovjet tömb valamelyik országában, noha mindent összevéve kívánatosabb lenne, ha a Szovjetunióval és csatlós államaival való kapcsolatainkban folytatódna a jelenlegi enyhülési folyamat.”
Ez volt tehát a republikánus Fehér Ház politikája. Céljuk? Az amerikai demokratapártiakat, akik elutasították a felszabadításról szóló üres szólamokat, kommunista, szovjetbarát szimpátiával megvádolni, és az akkori demokrata párti többséget a kongresszusban republikánussal felváltani. Más szóval, mint gyakran, a külpolitikai szólamok belpolitikai célt szolgáltak. A republikánusok a Kongresszust akarták „felszabadítani”, nem Kelet-Európát.
(Hadd tegyem hozzá, hogy volt olyan republikánus vezető, aki valóban szívén viselte a magyar forradalom ügyét. Frank Wisner, a CIA egyik magas rangú tisztviselője ott volt a magyar-osztrák határon és a Fehér Háznak küldött távirataiban határozottabb amerikai politikát sürgetett. Lelkiismerete és csalódása öngyilkossághoz vezetett.)
3. 2001. Tehát nem 2010! A republikánus Fehér Ház úgynevezett non-papert adott át Jeszenszky Géza nagykövetnek. Az udvarias levél, diplomáciai stílusban az aggályokról szólt (Csurka István megnyilvánulásai), néhány évvel később a Népszabadság publikálta. A miniszterelnök, aki kézhez kapta a Fehér Ház átiratát, válaszra sem méltatta. Amikor Orbán Viktor legközelebb Amerikában járt és találkozni kívánt George W. Bush republikánus elnökkel, a válasz egy hűvös „no” volt. Orbán a hírek szerint megsértődött.
A republikánusok lennének tehát Magyarország igazi barátai?
Ez a tárca nem foglalkozik a demokratapártiakkal, akik gyakrabban fejezik ki aggályaikat, ha világszerte a demokráciát sértő politikát észlelnek. De már a hidegháború idején igyekeztek segíteni, amikor Carter elnök kormányzása idején hazatérítették a koronát. Később, a szintén demokratapárti Clinton elnök idején lett Magyarország a NATO tagja már az első bővítési körben.
Ehhez képest mit szóljon a mai Amerika ahhoz, hogy Budapestre küldött nagykövetét szinte minden nap támadják, a kormány tagjai is, néha útszéli hangon? Amerika nemzeti ünnepét bojkottálják. A nagykövet csaknem két éve van Budapesten, de Orbán Viktor még nem fogadta. A miniszterelnök nyilvánvalóan egy republikánus Amerikára vár, és saját szempontjából igaza is van. Trump – pláne ha újra kap valamit egy borítékban – örömmel látja majd ideológiai partnerét. Kár, hogy a magyar népnek ebből az égvilágon semmi haszna sem lesz.