;

Hernádi Zsolt;szovjet megszállás;különadók;unortodox gazdaságpolitika;

Eddig, és ne
tovább! – üzente
a kormánynak
Hernádi Zsolt.
A Mol elnök-vezérigazgatója
szerint még nem
késő cselekedni:
„Mikor nyúlunk
újra a jól bevált
eszközökhöz
az unortodoxia
helyett?”

- Kenessei András: Hová és merre?

Érdekes, hogy még a színvonalasabb médiumok is azt a mondatot ragadták ki Hernádi Zsolt Mol-vezér legutóbbi megnyilvánulásából, amely a bulvárra hajaz: a folyamatosan megújított különadók olyanok lesznek, mint a hazánkban ideiglenesen állomásozó szovjet csapatok. 

Valamikor hajdanán, amikor még hazánkban tartózkodtak, az egyik rádiókabaré nagy sikere volt az a napi hír, amely úgy szólt, hogy Debrecenben átadták az első öröklakásokat az ideiglenesen hazánkban tartózkodó szovjet csapatoknak.

Ez szellemes megközelítése a különadókkal kapcsolatos értetlenségnek és értelmetlenségnek, s még akár tiltakozásként is felfogható lenne, ha nem néznénk, hogy ki mondta (pontosabban írta), és kinek üzent vele. Az nem állítható, hogy nem értene a gazdasági élet ügyes-bajos dolgaihoz. Közgazdász diplomáján szinte még meg sem száradt a tinta, máris a (nyugat)német Deutsche Bank munkatársa lett, majd több más magyarországi bankban töltött be egyre magasabb funkciókat, negyedszázada pedig a Mol a második otthona (vagy az első?). Előbb az igazgatóság tagja, majd az igazgatóság elnöke, végül a cég elnök-vezérigazgatója lett. Mind a mai napig az, s eközben sok-sok egyéb fontos tisztséget is betöltött. Mindezt nyilván sokan tudják, de nem fölösleges felidézni, akárcsak azt, hogy irányítása alatt a Mol milyen sikerszériát futott be.

Szóval ennyi gazdasági-pénzügyi ismerettel, ilyen sikeres pálya csúcsán egy fontos pozícióban levő vezető bizonyára nem véletlenül akad ki egy olyan helyzeten, amely az irányítása alatt levő vállalat sikerességét visszafogja, teljesítményét erősen rontja. Miután azonban Hernádi nem nyeretlen kétéves, tudja, hogy a különadók rendszere nemcsak az irányítása alatt levő céget károsítja, hanem a többi, kisebb-nagyobb vállalatot és a teljes magyar gazdaságot is, s az egyes embereket ugyancsak. Amint írja: „Kiskereskedelmi, tranzakciós, devizaváltási, bank-, gyógyszergyártói, extraprofitadó és a többi. Se szeri se száma a különadóknak. Tizennégy olyan adónem van, ami az utóbbi két évben jött létre.” Majd valamivel később nemcsak az ipar és a kereskedelem felől nézi, mert hozzáteszi: „Ráadásul nincs olyan, hogy egy adó nem épül be az árakba.”

Ha valakinek feltűnne, hogy miért pont most jutott a Mol-vezérnek az eszébe, hogy kifejezze (egyébként jogos) elégedetlenségét, az igazság kedvéért meg kell jegyezni, hogy már korábban is jelezte: baj van. AZ RTL internetes oldalán idén április 25-én megjelent anyagban ez szerepel: „Az állami befolyások, az állami szabályozók kezdenek lassan már úgy alakulni, mint ahogy – még az én korosztályom emlékszik rá – az ideiglenesen Magyarországon tartózkodó szovjet hadsereg jelenléte alakult, vagyis a határidő egy darabig még hosszabbításra került, aztán már nem is beszéltünk arról, hogy ez lejár, és maradtak még vagy 40-50 évig.” Ezek a mondatok állítólag a Mol-csoport közgyűlésén hangzottak el, de az MTI természetesen kihagyta belőle a visszautalást, így aztán az onnan való sajtó-átvételekből is kimaradt. Vagyis mindez már négy hónapja megfogalmazódott, igaz csak egy szűkebb körű és bizonyára szakmai közegben.

Azonban érdemes még korábbra tekinteni. A fenti dátumnál majdnem pontosan egy évvel korában az M1 honlapján ezt lehetett olvasni (Hernádihoz kötve): „A magyar kormány realizálta, hogy nagyon nagy az árrés az Ural és a Brent típusú olaj között, és ezt le is fölözte, el is vitte. Ettől lett az, hogy az úgynevezett rendkívüli- vagy különadóknak az egynegyedét a Mol fizeti be a magyar költségvetésbe.” Az említett közgyűlésen Hernádi Zsolt azt is mondta, hogy: „…a kormányoknak, a nemzetközi intézményeknek el kell fogadniuk, hogy hosszú távon csak piaci normák alapján lehet fenntartani azt az egyensúlyt, amire szükség van.”

Mindez arra mutat, hogy az egyre markánsabb és egyre erősebb gondolatok már hosszabb ideje érlelődtek a Mol-vezér fejében, s ahogy egyre jobban sújtották a vezetése alatt álló céget, egyre szélesebb területeken váltak érvényessé. Már nem (vagy nem csak) a Mol nehézségeiről, a vállalat mind súlyosabb adóterheiről szóltak, és már nem is csak a legnagyobb magyar cégek sokszoros különadóztatásáról, hanem a teljes magyar gazdaság, a magyar társadalom nehézségeiről. Amiben az az érdekes, hogy a NER-elit – személy szerint – nem sokat érezhet ezekből a visszásságokból, mégis vannak az elitnek olyan tagjai, akik (talán inkább szakmai meggondolásból, mintsem valamilyen félreértelmezhető humanizmusból) felemelték szavukat az általuk helytelennek ítélt gazdasági folyamatokkal kapcsolatban.

Még jól emlékszünk Matolcsy György többszöri felszólamlásaira, amelyek nemcsak a kormány intézkedéseit kritizálták, hanem akár a jegybank néhány korábbi intézkedését is – persze inkább csak képes beszéd formájában, s hogy mind Nagy Mártont, mind Varga Mihályt vitára ingerelték. Egy akkoriban olvasható értékelés szerint az egész összezördülés annyira komoly volt, hogy megért egy „NER-cicaharc” minősítést – ami őszintén szólva találó, főként, ha arra gondolunk, hogy mi lett az eredménye és a következménye.

A fűtők, a pályamunkások, a fékezők és az utasok egyelőre hiába szólnak a mozdonyvezetőnek, hogy a vonat leugrott a sínekről, lelassult és rossz irányba megy, a sínen maradt vonatok pedig egymás után húznak el mellettünk, más irányba – mi csak azt halljuk, hogy minden rendben van, jó felé tartunk, a nehézségeinket pedig a csak ránk jellemző magas intelligenciájú kreativitásunkkal oldjuk meg. Talán nem véletlen, hogy az egykori Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem egykori végzős hallgatója egy Marx Károly-idézettel kezdte legutóbbi figyelmeztető mondandóját (Hernádi: Marx szerint minden profit extraprofit). Ez már szinte maga a kétségbeesett segélykérés: Nézzétek, hová keveredtem! Marxtól kell idéznem, hogy felébresszem a rossz irányba tartó vonatunk alvó masinisztáját!

Marxot egyébként nem az új világ 35. évében kell szórványosan idézgetni, hanem már az átmenet első évében elő kellett volna szedni legalább A tőke első kötetét a könyvespolc hátsó fertályából és újraolvasni. Aztán aszerint cselekedni. Hernádi szerint talán még most sincs késő. Azt írja: „Mikor nyúlunk újra a jól bevált eszközökhöz az unortodoxia helyett?” Ha a Mol-vezér a „jól bevált” eszközök kifejezésen azt érti, amit az EU többi állama a COVID és az orosz-ukrán háború kiváltotta válság utáni helyrehozatalért tesz, akkor jó felé néz, csak azt felejti el, hogy illiberális országban az unortodoxia a megfelelő cselekvési diszciplína. Normál demokráciákban működnek a korábban jól bevált eszközök. Ott – mondjuk Csehországban, vagy Szlovéniában – az unortodox gazdaság nem működne sehogy. Igaz, ezekben az országokban a nép nem kreatív zsenik gyülekezete. A helyzetfelmérésen nincs mit vitatni. Ám a fel sem tett kérdések, a ki nem mondott megállapítások ott nyüzsögnek Hernádi szövegében. Például, hogy mi szükség van ezekre az egyre sokasodó külön-, és extra-adókra. Természetesen ezt ő is tudja, csak nem írja le. Aki elég tájékozott, az ugyancsak tudja. Aki pedig nem, „az annyit is ér” (© Lázár János).

Ami pedig a népet illeti, a Népszava Szép Szó mellékletében erős utalás volt Étienne de La Boétie megállapításaira (Báthori Csaba: Az önkéntes szolgaságról, 2024. 07. 20.), amelyek egyike arról szólt, hogy a nép miképp mondott le a saját szabadságáról (vagy annak csak egy részéről), arról, hogy kérdezzen. Talán ez a helyzet ösztökélhette a NER-elit egy-egy tagját, hogy ha már senki, akkor legalább ő kérdezzen, legalább a saját szakmája, hozzáértése síkján. De mivel helyzetéből kifolyólag sem valódi kérdéseket, sem megállapításokat nem tesz (mert nem tehet), ezért azokhoz el sem jut. Pedig bizonyára tudja, melyek azok a kérdések, amelyek lényegbevágóak, és amelyekre csak jó választ lehet adni vagy semmilyent. Mert egyik (ön)leleplezőbb, mint a másik. Persze, ha volna bárki, aki tudna, vagy akarna válaszolni. És ha már a tisztességes és helytálló válasz is megvolna, akkor kellene végre tenni is valamit.

Hernádi ugyanúgy tudja, mint Matolcsy vagy Varga Mihály, hogy mindezt csak úgy lehet helyrehozni, ha visszamegyünk az alapokhoz és újrakezdjük az építkezést a gazdaságban. Ugyanúgy, ahogy több jogtudós már kifejtette az elmúlt évek során, hogy vissza kell térni az 1990-es alkotmányhoz és onnan felépíteni a következő Magyar Köztársaságot. Hernádi cikke utolsó bekezdésében azt írja: „Vissza a jövőbe”. Mert ahová mostanában Magyarország tart, az természetesen: előre. Előre a múltba.

A centrális erőtér véget ért. Az Orbán-rendszer intézményesen arra épült, hogy egypárti, ellenzék nélküli hatalmi mechanizmusa elfoglalja a politikai tér közepét, és kizárólag a peremre szorítva, ott is szoros ellenőrzéssel jelenhetnek meg az ellentétes erők. Azzal, hogy az elmúlt években az intézményes középpont helyébe Orbán a személyes autokráciáját állította, és mind a hazai, mind az európai politikai térben a jobbközépről, majd az illiberális jobb irányából a radikális szélsőjobb felé tolta el rendszere súlypontját, a rendszer egyensúlya felborult.