Az Avignoni Fesztiválon, a kultúra és a demokrácia e fellegvárában mindenki szabad. A művészek alkotói szabadságát nem korlátozza senki, itt valódi a teltház is, és a nézők, akik szabadon vették meg jegyeiket, szabadon dönthetnek arról, hogy mit-meddig néznek.
A híres rendező, Krystof Warlikowski 2001 óta visszatérő vendége a fesztiválnak, ezúttal Elizabeth Costello: Hét tanulság és öt erkölcsi mese című előadásával érkezett. Nem ismeretlen hát a fesztivál közönsége számára a lengyel rendező fantázia és valóság közötti keskeny gerincen mozgó színháza, ám ahhoz, hogy megértsük, ki is Elizabeth Costello, újabb nevet kell behoznunk magyarázatunkba, mégpedig J.M.Coetzee Nobel-díjas íróét. A posztkoloniális regényeivel híressé vált dél-afrikai származású Cotzee 2003-ban nyerte el az irodalmi Parnasszus legnagyobb díját, ám még előtte minden létező mást is. Ő volt az első, aki a világon kétszer is megkapta az amerikai Booker-díjat, és további öt könyve is felkerült a híres hosszú listára. A nyilvánosságot remeteként kerülő író (aki a Booker-díjait sem vette át) nemcsak számtalan regényéről, hanem kolostori önfegyelméről is híres. Magányt kereső életmódja, a társas összejöveteleken tanúsított szótlansága mind fontos elemei Elizabeth Costello megszületésének. Először egy 1999-es amerikai előadás sorozatában „lépett színre”, amikor is J.M. Coetzee úgy döntött, hogy "Elizabeth Costello írónő amerikai egyetemeken tartott előadásairól" beszél majd a tőle elvárt irodalmi székfoglaló helyett. És ez olyannyira jól sikerült, hogy Elizabeth Costello, ez a szókimondásáról és tabukat döngető kijelentéseiről hírhedt képzeletbeli írónő valósággá vált alkotója fejében, és innentől Coetzee alteregójaként élt tovább. Kitalálójához hasonlóan ő is konferenciáról konferenciára jár, és olyan témákról beszél, melyek mind - értelemszerűen - Coetzee inspirációjának alapját is képezik: a jó és a gonosz közötti kapcsolat, az emberek és istenek közötti szexualitás vagy az állati élet iránti tisztelet kérdései. Szép lassan bekúszik az író könyveibe, és a 2003-as regénye után még sok más írásában is feltűnik, mindig váratlanul, és az adott mű kontextusából kilépve tart itt-ott egy irodalmi előadást valamely témában.
Warlikowszki több rendezésében is megjelent már ez a képzeletbeli karakter, aki „elmossa a határt valóság és képzelet között”. Ezúttal egész estés előadást szentelt neki, melynek alapját egy kollázs képezi, ahol narráció és átmentek nélkül egymás mellé emelt hét, Coetzee regényeiből kivágott irodalmi előadást. Az írónőt minden egyes jelenetben más-más színész (összesen hat nő és egy férfi) testesíti meg ezzel is aláhúzva a figura meghatározatlanságát. Warlikowszki színházának színészei egytől-egyig fantasztikusak, mély, szinte filmes színészi stílusuk felerősödik a színpad teljes hosszában húzódó óriási videófalon, ahová több kamera állásból szimultán vetítődnek ki jelenetek. Ez a mostanában obligát színpadi effektként működő vetítés itt kifejezett funkcióval bír, hiszen nem egyszerűen közelebb hoz, hanem többszörösen tükröztet, miközben néha - kissé didaktikusan ugyan, de igen erőteljesen - aláhúzza a mondanivalót, hol omló jéghegyek, hol levágásra váró állatcsordák képével. Coetzee saját karaktere is megjelenik a színpadon Mariusz Bonaszewski alakításában, míg az utolsó írónői inkarnációt a 86 éves színészkirálynő, Maja Komorowska alakítja.
Mekkora kár, hogy a kétezer fős nézőtér háromnegyede őt már nem láthatja, ugyanis a szünetben szó szerint kiürül a színház. Mert fájdalom, de az előadás unalmas. Pedig a szöveg érezhetően komoly irodalmi mestermű, filozófiai mélységekbe veszően fontos írás. De irodalom, és mint ilyen drámaiatlan. Az egymást váltó hosszú monológok nehéz, emésztést követelő jelentése áttételesen érkezik csak hozzánk, mert lengyelül szól, és nekünk a Pápai palota falára kivetített feliratokat kell olvasnunk. Az első felvonás két és fél órás időtartama alatt szemünk szinte végig a falra mered, és olvas, olvas, olvas. A színpadon zajló folyamatokra néha lecsúszik a tekintetünk, de ott nem sok történik, és egyébként sem hagyhatunk ki egyetlen mondatot sem, mert különben végérvényesen elveszítjük a még kezünkben maradt apró fonalvéget. Az óriási tér megeszi az előadást. Biztos vagyok benne, hogy egy kisebb kőszínházi színpadon jobban egyesül ez a bal szélen lévő fürdőszoba kivételével szinte üres tér, amelyben egy óriási múzeumi üvegvitrin forog. Ebben hol kitömött óriás sirályok laknak, hol egy családi ebéd zajlik, hol meg az utolsó rész üveg vágóhidja kap helyet.
A majdnem hajnali egykor kezdődő második felvonás hangulata a pár száz ott maradott nézővel szinte családias. Itt mintha lendületet kapna az előadás, egészen izgalmas zenék szólalnak meg, és a színpadi történésben is megjelenik végre a dráma, a cselekmény. Kirajzolódik egy értelmi szál, testet kap a folyamatosan jelen lévő kérdés: a teremtmény és a teremtő közötti kapcsolat. Mert mi is az író? Valaki, aki találkozót szervez egy lábatlan férfi és egy vak nő között, és végignézi, ahogy dugnak, esetleg egy apatikus, az emberi szerencsétlenségeken már meghatódni sem tudó szörny? Vagy egy öregasszony, akit megindít az éppen megszületett, azonnali halálra szánt csibék sorsa? Egy nő (Istenem mekkora színésznő Maja Komorowska!), aki elszántan lép be utánuk az üvegvágóhídra, mert látni akarja, "mi van ott, a túloldalon"?
Hajnali háromkor botorkálok haza a kiürült avignoni utcákon, és a művészet célján gondolkozom. Hogy ki kell hozzá az alkotón kívül? A néző? Még keresem a választ.
