Sok módja van annak, hogy egy politikus történelemkönyvben szerepelhessen.
Lehet újratemetésen beszélni, majd támogatni az akkor elzavartat, elfogadni a mecénás gesztusát, majd szembefordulni vele, kirekesztő nézetekről hírhedtté válni. És lehet klasszikusként idézve múzeumigazgatói pályázatba kerülni is.
A Magyar Nemzeti Múzeum utóbbi időszaka nem tartozik a dicsőségesek közé, és ennek nem az André Kertész-kópiák tárlat, a Magyar Menyasszony kiállítás vagy a kertmozi az oka. Tavaly a főigazgató L. Simon Lászlónak azért kellett távoznia, mert gyermekvédelmi törvény ide, homofóbia oda, nem tiltotta meg a 18 éven aluliaknak egy meleg közösség mindennapjait ábrázoló fotósorozat megtekintését. Múzeumvezetőként tiszteletben tartotta a minimumot: a művészet autonómiáját.
A bukás egy másik fideszes kultúrpolitikus felemelkedését hozta, Demeter Szilárd a Nemzeti Múzeum vezetésére pályázott, ám egy több intézményt felügyelő mamutszervezet élére került. Gyakran hangoztatja: 110 százalékos orbánistának vallja magát. Nem tagadta ezt eddig titkolt, a Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szakszervezete által kiperelt (!) pályázatában sem, amelyben több „lényeglátó” gondolatot is idézett a kormányfőtől. Akinek bölcsessége szólt belőle akkor is, amikor kommunista vörös farokról, azaz genderezésről, az LMBTQ identitáspolitikai őrületéről írt, és a „balliberális elit által foglyul ejtett egyetemek kitermelte buboréknemzedékeket” említette. Belefért a pályázatba Wass Albert-idézet, afrikai mondás is, és az alapító - két szó erejéig.
Ami igazán szép gesztus. Elvégre ha valami nem jellemzi a NERelitet, az Széchényi Ferenc gróf mentalitása, aki gazdag gyűjteményeit így ajánlotta 222 éve: „édes hazámnak és a közösségnek hasznára és javára mindörökre és visszavonhatatlanul adományozom, átadom és átruházom”