Nem győzöm olvasni, hallani innen-onnan a zömmel valóban kétségbeejtő Európa-bajnokság után, hogy a válogatott labdarúgásnak befellegzett, bezzeg a klubfutball szárnyal.
Kérdem én, mitől is?
Mindennek az állítólagos csúcsát, az angol Premier Ligát egyetlen csapat, a negyedik helyezett Aston Villa képviselte a három európai kupasorozat, a Bajnokok Ligája, az Európa- és a Konferencia-liga legutóbbi elődöntőjében, azaz a legjobb 12 között. Volt még három bajnok – Real Madrid, PSG, Leverkusen –, de közülük csak a királyi gárda vívott döntőt, az meg nem újság, a nagy fehérek a kezdetektől fogva a kontinens első számú klubtornájának, egyáltalán: a győzelemnek és a legmagasabb szintnek a szinonimái.
Na de mi van a többiekkel? Miért kellene elájulni attól, hogy a Bundesliga ötödik helyezettje a Bajnokok Ligája finalistája? S ha a döntőben nem a Real Madrid az ellenfele, akkor talán meg is nyeri a BL-t egy olyan csapat, amely semmivel sincs különb kategóriában, mint az Európa-bajnokságon látott fékezett habzású favoritok. Pontosabban, a mai Borussia Dortmund még a klasszis osztályban sincs. Akkor?
Az Európa-liga legjobb négy együttese közé bejutott a Bundesliga sikercsapata, a Bayer Leverkusen, amelyet azonban 3-0-ra elkalapált a döntőben az olasz bajnokság negyedikje, az Atalanta. A bergamói gárda minden dicséretet megérdemel, és tényleg felüdülést okozott a Liverpool, majd a Leverkusen fölényes helyre tételével, de azért e társulatról sem mondható, hogy non plus ultra, az elődöntő másik két résztvevőjéről, az Itáliában hatodik AS Romáról, valamint a Franciaországban nyolcadik Marseille-ről meg pláne nem.
A Konferencia-liga eleve bagatell a kontinens élvonala szemszögéből, csak a kicsiknek lenne fontos, ám azok nagy része menthetetlenül elbukik – a magyar képviselők a BL-selejtezőből átsorolt FTC-n kívül még véletlenül sem élték túl az előszezoni selejtezőt –, maradnak a középcsapatok. Az Aston Villa mellett legutóbb Belgium negyedik helyezettje, az FC Bruges, valamint a görög bronzérmes Olympiakosz és a Serie A-ban nyolcadik Fiorentina került az elődöntőbe.
Lássuk be, ezért is nehéz volna megőrülni.
Tehát nem a válogatott labdarúgás kontra klubfutball kérdést kell vizsgálni, hanem általában a még mindig több mint sportág helyzetét. Ami bizony nyugtalanító, s korántsem csupán Európában. Dél-Amerikában az utóbbi húsz évben legjobb játékosaik tömegétől megfosztott klubok teljességgel versenyképtelenekké váltak, a valaha áhítattal emlegetett Boca Juniors, Botafogo, Flamengo, Fluminense, Palmeiras, Peñarol, River Plate, Santos árnyéka önmagának, az örök etalonnak hitt brazil válogatott az angol liga huszonegyedik századi hőseivel vergődik, a 28 szűk esztendő után kétszeres Copa-győztes és világbajnok argentin nemzeti együttes úgy lett vb-aranyérmes, hogy kezdésnek kikapott Szaúd-Arábiától.
A világbajnokság tényleg nagy vesztesnek látszik, pláne, hogy legközelebb már 48 csapat szerepel a tornán. Ez épp akkora sikerrel kecsegtet, mint a 24-es létszámúra bővített, egyúttal mind feltűnőbben legyengített Európa-bajnokság.
De, mondom, a klubokkal sincs másként. A Real Madrid és a Manchester City kiemelkedik napjaink mezőnyéből – nem utolsósorban azért, mert játékoskeretének minőségéhez tökéletesen illeszkedik a két edző, Carlo Ancelotti és Pep Guardiola –, aztán viszont nagy az űr (nagy a zűr). A Bayern München sokkal szebb napokat is látott – de mennyivel! –, a Barcelona még inkább, az Ajax korábbi legendás kiadásai fényévekre vannak Amszterdam jelenlegi készletétől, a Milan hajdani Dream Teamjeihez képest a mostani milánói utódok legföljebb ördögfiókák.
Hiányzik a világklasszis labdarúgók sora. Van néhány, de korábban csapatonként volt öt-hat. Amíg ez a trend, addig kár csupán a válogatottakat siratni. Érdemesebb elgondolkodni az egyetemes futball jövőjén.
Mert mélységes aggodalommal prognosztizálható, hogy ez az út bármerre vihet, csak jó irányba nem.
