Olyan kevés ügy végződik jól vagy viszonylag jól ma nálunk, hogy a legkisebbeket is érdemes megbecsülni. Persze lehetett volna sokkal erőteljesebb és megnyugtatóbb hepiendet is írni ennek a történetnek, de számomra már az is felemelő, hogy Szász Júlia és Horváth Lajos Ottó a következő szezonban együtt lép fel a Centrál színházban apát és lányát alakítva. Mondom, lehetett volna ez úgy is, hogy fel sem tűnik, illetve az olykor elkerülhetetlen baleset után a Nemzeti Színház a maga módján rendezi az ügyet, csak nem a költői, hanem a realista színház szellemében. Vagyis nem sértődik meg, nem kezd el vad teóriákat gyártani, hanem mindent megtesz, hogy a két sérült színész nyugodtan lábadozzon, majd gond nélkül visszatérjen a társulathoz. Hiszen mindig is az volt a legenda, hogy a NER-ben senkit nem hagynak az út szélén.
Csakhogy Szász és Horváth a maguk balesetével elkövették azt a „bűnt”, hogy bevilágítottak a kulisszák mögé, és kiderült, hogy a szent tehénként kezelt Nemzetiben sem minden fenékig tejfel, ráadásul az eset miatt Vidnyánszkynak eleinte még felelősséget is kellett vállalnia ország-világ előtt, ami önmagában egy abszurd dráma. Úgy is folytatódott: a felmondás is csak arra volt jó, hogy mindenki elkezdje visszakönyörögni a kultúra pápáját a helyére, amit igazából sosem kívánt elhagyni. Arról nem beszélve, hogy a színészek lassan gyógyultak, és minden megjelenésük (még a legszerényebb életjel is) kész vádiratnak számított a direktor szemében, aki az elmélkedéseiben majdhogynem odáig ment, hogy idegen szándékok, sötét erők, tán a liberális huzat sodorta le a színészeket a díszletről, és terelte azok kezébe, akik mindenből politikai hasznot remélnek. És akkor jött a kicsilányozás („a kicsi lányt diákként a színházba hoztam”), ami a legrosszabb paternalista időket idézte a maga pátyolgatós, leereszkedős hangnemével, ezzel is jelezve, hogy mit remélhet és milyen helyen állhat egy fiatal színésznő ebben a világban.
Pedig sem Horváth, sem Szász nem az a forradalmi alkat, nem az a típus, aki maximálisan ki szeretné használni a nyúlfarknyi szerepét, hogy a főszereplők elé tolakodjon, mindösszesen abban bíztak, hogy áldozatként nem rájuk tolják majd a felelősséget, és a színház mindent megtesz, hogy kárpótolja őket. De ismét kiderült, hogy a NER-ben az áldozat sokáig nem lehet áldozat, mert minden mártírság a direktorra van osztva, ő küzd heroikusan a nemzetrontó erőkkel a háttérben és a reflektorfényben egyaránt. Más nem szenvedhet, csak ő. Ha most véletlenül nem is ő esett le a díszletből, de igazából őt akarják letaszítani, ő az örökös célpont, a magyar kultúra éber őre. Az ő verziójában, nem Ikarosz zuhan le, hanem a Nap.
„A színház veszélyes üzem”, talán ezt a jegyezhetjük fel örök tanulságként, miközben abban reménykedünk, hogy az a teátrum, ahol majd visszatér a két színész, mégsem lesz ennyire veszélyes. Szerényebb lesz, emberibb és sokkal több önreflexióval rendelkezik majd. Egykor ezek is kellettek a színházcsináláshoz, de ez olyan rég volt, hogy erre a NER-ben már senki sem emlékszik.