Olykor kap az ember lehetetlen feladatokat. Annak idején a Népszabadság harmadik oldala volt a vezércikk helye, ahol két véleménycikket is lehoztak naponta. Ahogy azt tanították anno az újságíró-suliban, ez volt a lap legarisztokratikusabb része, maroknyi ember írhatott csak oda. Olyanok, akiknek a véleménye számít(ott) egy-egy fontos bel- vagy külpolitikai esemény kapcsán. Csakhogy még a világ dolgai is olykor vakációt tartanak, ahogy a történelem is megpihen szemhunyásnyira, mert egy nap beköszönt az uborkaszünet, és akkor a legkisebb hírből is szenzáció lehet. Egy ilyen nap hívtak le a lapszerkesztőhöz, hogy megint írhatok vezércikket. Az örömöm addig tartott, amíg ki nem bökték a témát: a nyár. Erről kellene írni valami magvasat és szórakoztatót, új szemszögből, új megközelítéssel, tették hozzá biztatóan. De mi ebben az aktualitás, motyogtam, mibe tudok kapaszkodni? Hát az, hogy elrendelték a hőségriadót.
Történt mindez 2007-ben, harmincegy-két fok körül.
A feladatot persze megoldottam, s bár nem sok mindent tudnék belőle felidézni, a címe megmaradt: Hőségnyilatkozat. Nem biztos, hogy én találtam ki, de ez legalább frappáns volt, nem úgy, mint a fontoskodó mellébeszélés, amelynek során odáig jutottam kínomban, hogy a „meleg hálás téma”. Most több napja is nyaldossa a hőmérő a 40 fokot, egyre elviselhetetlenebb ez az afrikai, rekkenő kánikula, és egyre nyilvánvalóbb tán még a szkeptikusoknak is, hogy valami nagyon nincs rendjén. Lassan a hazai anomáliákkal is úgy kell „megbarátkoznunk”, mint visszatérő vendégekkel: tornádó, nem kevés károkat okoz jégeső, sarki fény, sivatagi por. Ez a meleg már nem az a meleg, amiről másfél évtizede még jópofizhattam izzadtan. Ezen már nem lehet nevetgélni. Ez a meleg már rég nem az uborkaszezon híre, hanem a jövőnket meghatározó jelenség. Sportnyelven szólva: már nem a mi kezünkben van a sorsunk. Amit elszúrhattunk, elszúrtunk, most már legfeljebb az emberiség adaptációs készségében bízhatunk, mert a világ jobbára még mindig a saját köldökét nézi: a felelőtlen politikusok és döntéshozók egymásnak adják a kilincset.
Bécsben ugyan, a környező erdők miatt, elviselhetőbb a hőhullám, de már az sem megmosolyogtató, hogy a nejem úgy engedte el Duskát a gyerekegyetem mai előadására, hogy a rövid ujjú trikó két ujját levágta és még a vastagabb nyakrészből is egy sávot, hogy jobban járjon a levegő alatta. Nevetgélt rajta, de vajon mikor jön el a pillanat, amikor majd ráébred, hogy a szülei, a nagyszülei, akiket úgy szeret és akikben úgy megbízik, ott vannak azok között, akiknek felelőtlensége, pazarlása, olykor mohósága tette tönkre a kilátásaikat. Mert ez lesz a legnehezebb: a gyermekeink, unokáink szemébe nézni, amikor a fenntartható, szerényebb világ öröksége helyett egy minden izében kizsigerelt, a lakhatatlanság szélére jutott bolygót, kifosztott lakhelyet adunk át. Szenvedünk és szidjuk az égieket, de ez mind semmi lesz ahhoz képest, amikor előttük, a szemünk fénye előtt kell elszámolnunk a tetteinkkel. Főként azzal a mentalitással, a kényelem és fogyasztás iránti képtelen rajongással, amit magunkévá tettünk, és az emberi boldogság egyik alappillérének hazudtunk.
Pedig hosszú ideig a nyár volt a kedvenc évszakom. A hosszú vakáció, a kirándulások, a fürdőzések ideje. Még külföldi út sem kellett hozzá (nem is lehetett persze, tehát nem a bölcs belátásunkon múlt), csak egy közeli patak vagy tó, barangolások az erdőben, az elmaradhatatlan grillezés, és olykor még a sátor is előkerült. Ma viszont mindez szegényesnek tűnik egy tengerparti kiruccanás mellett, nem nagyon lehetne vele dicsekedni a többiek előtt, pedig már az is sokat segítene, ha csak minden második vagy harmadik évben döntenénk a költségesebb és környezetrombolóbb álomnyaralás mellett. E tekintetben jómagam is bűnös vagyok: nagyon nehezen mondok le a világ megtapasztalásáról úgy, hogy az első harminc évemben alig mozdulhattam. Az én generációmnak az elmúlt évtizedek a szabadság elemi megélését jelentették, csakhogy mielőtt igazán kiélvezhettük volna a pillanatot, kiderült, hogy ezzel máris magunk alatt vágjuk a fát. És hát a mi életünk is épp oly egyszeri adomány, mint bárki másé. A jó idő pedig mindig egy újabb alkalom, szinte már felszólítás volt arra, hogy kilépjünk a hétköznapi események rabságából. A legszebb emlékeimben mindig hét ágra süt a nap. Most viszont már egyre inkább szorongva nézek fel az áldását túl bőkezűen szóró égitestre, amely láthatóan ki akar perzselni az álmaimból.
Persze bízhatunk még a leleményességünkben, amiből most talán kicsivel többre lesz szükség, mint egy trikó nyáriasítása. De mégis mit tegyek? Az indukciós főzőlap, a kattintásra felgyulladó gázégő mellett kezdjem tűzgyújtásra tanítani a gyereket, kovakővel és száraz ággal? Képletesen tényleg ezt kell tennem. Felkészíteni arra, hogy az állatok adaptációjával rendelkező emberként, és nem a környezetét felforgató konzumturistaként nézze a világot. Túlélési lehetőséget lásson ott, ahol mi most csak mindent elpusztító veszélyt vizionálunk. És sorra megoldani a lehetetlen feladatokat.
