A Twin Peaks óta tudjuk, „a baglyok nem azok, amiknek látszanak”. Ez most is beigazolódott, mert miután kézbe vettem, a hátán egy kódot találtam, és egy kérést: „let me travel”, vagyis „hadd utazzak”.
Zsebre vágtam hát a kis vigyél-magaddal-baglyot, és máris szőni kezdtem a terveket egy világ körüli útról. Hogy majd megmutatom neki az Akropoliszt, meg a New York-i felhőkarcolókat, és lefényképezem mindenütt, mint az Amélie csodálatos életében a kerti törpét, aki a hősnő jóvoltából egy légi kísérő poggyászában beutazta a földet. Csakhogy az idén nem jutok el nyaralni, így azóta is a táskámban hurcolom Lajost. A héten jelent meg a Népszava-felmérés, miszerint a magyarok 70 százaléka nem jut el pihenni az idén legalább egy hétre – már a kavicsok is jobban teljesítenek.
Igen, már nevet is adtam neki, hiszen szinte már családtagnak számít. Jön velem a boltba, a csomagautomatához, a patikába, a kanapén is bérelt helye van az esti filmnézéshez. Még nem tudtam eldönteni, hol búcsúzzak el tőle, ahol majd biztosan megtalálják, és tovább utaztatják.
Közben rákerestem a Lajos hátán talált kódra, és meglepő dolgokra bukkantam. A Stoaroas (Steinreise, vagyis utazó kavics, bécsi dialektusban) egy valóságos mozgalom, aminek eredete ugyan nem ismert (a Reddit mindentudói is csak találgatnak, hogy az időutazók, a jó tündérek, vagy valaki más készítette az elsőt), mégis folyamatosan egyre többen fedezik fel és csatlakoznak hozzá, miután találnak egy ilyen kavicsot. A képét kiposztolhatják a nagy Facebook-csoportba, így a kavics készítője és korábbi utastársai is láthatják, merre jár épp. A kódja egy irányítószám és egy ország neve – vagy lehet a kavicsfestő szignója is –, az enyémen szereplő #1200GR nem Görögországra utal, ott nincs ilyen irányítószám, valószínűbb a grúziai (georgiai) Borjomi, a Wikipédia alapján egy üdülőváros a Kaukázus-hegységben, ahol a Romanov-ház egyik nyári rezidenciája is állt.
Noha eddig még nem szerepelt a bakancslistámon, egész pofás kis hely, egyszer megnézném, ha arra járok, fejben máris tettem egy kört, Isztambulon át. Ott már többször is jártam, vannak arrafelé barátaim, akikkel kölcsönösen elszállásoltuk egymást – nem azt állítom, hogy olyan volt, mint török családként élni egy hétig, de egész más az ott élők szemével látni a várost, például reggel az ablakból leengedni egy kosarat az utcán friss szimitet (kerek perec-szerűség) áruló kisöregnek, aztán kimenni komppal a Herceg-szigetekre, vagy fel északra, Arnavutköybe, az örmény telepesek házai közé, majd átgyalogolni a Boszporusz alatt, mintha csak a bazár és az Hagia Szophia bazilika közt ingáztunk volna, akár a rendes turisták.
Persze van ennek is bejáratott neve (couchsurfing, avagy kanapészörfözés) és rengeteg csoportja, így lehet ingyen szállást találni, cserébe felajánlva a saját kanapénkat. Ennek egy komolyabb szintje az otthoncsere (home exchange), amikor nem is találkozunk a tulajdonossal, nagy bizalom (avagy leellenőrizhető pedigré) kell hozzá, hogy valakire rábízzuk az üres lakásunkat, cserébe mi is megkapjuk az övét, csak az útiköltséget kell állnunk. Lehet költséghatékonyan utazni kisállatmegőrzési céllal (petsitting), ilyen csoportokba is beléptem már, bár némiképp alulképzettnek éreztem magam, amikor valaki a két kutyája, három macskája, nyolc csirkéje és egy minidisznó (törpemalac) mellé keresett bentlakó gardedámot Lombardiába, amíg ő egy hónapra elutazik Ausztráliába. A kisállatszitter is bizalmi „állás”, mégis sokan inkább az otthonukba fogadnának egy bentlakó vadidegent, minthogy egy panzióra bízzák imádott kis kedvenceiket, akik így nem élnek át túl nagy megrázkódtatást, csak a gondoskodó személyzet változik átmenetileg.
Opció lehet még az önkéntes munka külföldön, bár valószínű inkább a kalandvágyó fiatalok mennek el hetekre szőlőt vagy olívát szüretelni pusztán a szállásért cserébe, de ez is jelzi, hogy a mezőgazdasági idénymunkásokból Európa-szerte hatalmas a hiány.
A napokban hallottam először a „nővér befogadás” lehetőségéről: a Host a Sister globális közösség csakis nőknek (vagy magukat nőként azonosító személyeknek) nyújt biztonságos utazási lehetőséget, fiataloktól az idősekig, hogy a világ egy másik pontján barátnőt találjanak, megismerjenek új kultúrákat. A hivatalos oldalukon megannyi szép történetet is találunk, hogyan nőttek ki igazi női barátságok az önzetlen vendégfogadás gesztusából. És ha mi magunk épp nem is tudunk utazni, egy utazó befogadásával a mi életünk is kellemesen kizökkenhet a megszokott mederből, kicsit mi is turistáskodhatunk a saját városunkban.
Alaposan elkalandoztam Lajostól és a magyar valóságtól, ahol a kétharmad már abban is megvalósult, hogy ennyien „mennek maradra” az idén nyaralás helyett. Annyira elszálltak az árak, hogy már a belföldi turizmus sem igazi alternatíva, drágább, mint felülni a legolcsóbb Flixbusra az egyetemistákkal és a vendégmunkásokkal egyetemben, és ellakni valahol egy hostelban, a folyosó végi közös fürdőt használva, akár egy koleszban.
A tavalyi mentőötletem a kempingezés volt, ami nekem kellemes gyerekkori nosztalgia, a „mai” gyerekeim viszont szkeptikusan, sőt lázadozva fogadták, de azóta is azt hallgatom, életük legjobb, és persze legszürreálisabb nyaralása volt. Az idén talán marad az időutazás – ez most tisztára olyan, mint a szocializmusban, elő lehet venni a sátrat meg az utánfutót, bepakolni a löncshúskonzervet, a száraztésztát meg a kempingrezsót, és persze vinnénk Lajost is, hadd lásson világot, ha már visszaraboltam szegényt a boldog nyugatról az egykori vasfüggöny mögé.
