- „Ha azt gondolnánk, hogy a művészeket eszközként használhatjuk, akkor ugyanazt tennénk, mint a totalitárius rendszerek”

Minden nyilvános megszólalását így kezdi: „Tiago Rodrigues vagyok, és az Avignoni Fesztiválon dolgozom”. Miért nem mondja, hogy igazgató?

Igazgató vagyok, igen, de az Avignoni Fesztiválon is dolgozom. Mert egy igazgató szükségszerűen alkalmazott is. És az ok, amiért így mutatkozom be, vagy amiért hét éven keresztül mindig azt mondtam, hogy: "Tiago Rodrigues vagyok, és a Lisszaboni Nemzeti Színházban dolgozom" az, hogy emlékeztetni akarom az embereket, hogy nem én vagyok a tulajdonosa. Mert ezt gyakran félreértik. Az igazgató az, aki egy ügy szolgálatába állítja magát. Az Avignoni Fesztivál igazgatójának lenni azt jelenti, hogy felelősséggel tartozom egy olyan történelmi partitúra értelmezéséért, amely közel 80 évét öleli fel. Ez az az 1947-ig visszanyúló genetikai kód, ami alapján ma kijelenthető, hogy az Avignoni Fesztivál tulajdonosa a nép és a közönség. Az én felelősségem pedig nem az, hogy hatalmat gyakoroljak felette, hanem hogy megőrizzem értékeit, célkitűzéseit és a közszolgálati küldetését.

Csupán megőrzés vagy hozzáadás is?

Egy nemzeti színházat vagy egy Avignonhoz hasonló fesztivált vezetni éppen azért hatalmas kiváltság, mert komoly múlttal rendelkező művészeti kalandokra kap az ember felhatalmazást és arra, hogy megtalálja azok mai értelmezési módjait. A fesztivál népi, demokratikus, republikánus, progresszív és nemzetközi értékeihez az én olvasatomban továbbiak is társultak: az antirasszista, zöldpárti és feminista gondolatok. Ezek a dimenziók most sürgetőbbek, mint valaha, miközben más kihívások elé állítanak bennünket, mint mondjuk Jean Vilart a fesztivál létrehozásakor 1947-ben. Neki akkor egy, a második világháború által megosztott társadalomban kellett újra felfedeznie a társadalmi kohézió eszközeit, és a művészet meg a kultúra, különösen a színház volt az egyik ilyen eszköz. Ezt örököltem én. És mint igazgató szükségszerűen fel kellett tennem magamnak a kérdést, hogy kész vagyok-e harcolni azokért az elvekért, amelyek ezt az örökséget létrehozták. Szerencsémre mind Lisszabonban, mind most Avignonban olyan értékekért harcolhatok, amelyek a sajátjaim. Én is népi, progresszív, republikánus, demokrata, antirasszista, zöldpárti és feminista vagyok. Soha nem teljesen, soha nem annyira, mint amennyire szeretném, mert ezeket az eszméket nap mint nap, a gyakorlatban kell megvalósítanunk, és nem elég egy Excel-táblázatban számszerűsíteni. A meggyőződések tettek nélkül semmit sem érnek.

Azt mondta, hogy törekedni kell a közszolgálatiság megőrzésére. Mit ért ezalatt?

Egy igazságosabb társadalom eszméje, és a művészi szabadság hajthatatlan védelme az Avignoni Fesztivál két alappillére. Ha azt gondolnánk, hogy a művészeket eszközként használhatjuk, akkor ugyanazt tennénk, mint a totalitárius rendszerek. Tehát a művészi szabadság abszolút védelme az egyik prioritás, míg a közszolgálat maga a második pillér, aminek értelmében hidakat kell építenünk, hogy a munkájuk a lehető legnagyobb számú és legkülönbözőbb közönség számára legyen hozzáférhető. És ez valójában a piaci szabályokkal szembeni ellenállás küldetése is, hiszen a piac törvényei is nagyban akadályozzák a művészek szabadságát, amikor a jól terjeszthető és könnyen fogyasztható dolgok létrehozására sarkallják őket. Ezzel viszont a közönség felfedezés iránti vágyába és kíváncsiságába avatkoznak bele, mert azt állítják, hogy ők tökéletesen tudják, mit szeret a közönség, és ezért folyamatosan azt adják neki. Ez a fogyasztói hazugság. Mert a közszolgálat feladata az is, hogy megmutassuk azt, amit még nem ismernek. Éppen ezért van az, hogy a mindenki által szeretett visszatérő művészek mellett a fesztivál műsorának a felét olyan alkotók teszik ki, akik először jönnek a fesztiválra.

Létezik egy olyan gondolat, hogy a társadalom sok szempontból beteg, és a gyógyítani kell a művészetek által.

A művészetnek nem az a dolga, hogy funkciót töltsön be. A művészet létezik, az emberi tapasztalat része. Én ugyan már demokráciában születtem Portugáliában három évvel a forradalom után, de a felnőttek, akik körülvettek gyerekkoromban, azt mesélték, hogy a művészet, még ha tiltott is volt, mindig létezett. A művészet mindent túlél. És ez így lesz ezután is. Azon a napon, amikor már nem lesz kulturális minisztérium, mint ahogyan az történt Portugáliában is, vagy amikor bezárják a kulturális helyszíneket, a művészek továbbra is ki fogják fejezni magukat. A nagy probléma csak az lesz, hogy a lakosság túlnyomó többsége, és mindenekelőtt a társadalom legkiszolgáltatottabbjai nem fognak hozzáférni ehhez a művészi kifejezésmódhoz. És ezért kell minden közművelődési szolgálatnak megvédelmeznie a már említett értékeket, hiszen tudvalevő, hogy a művészeti élmény képes jobbá tenni az életeket. Én ebben hiszek. E nélkül a két pillér nélkül vagy a művészi szabadságba avatkozunk bele, vagy egy olyan rendszert állítunk fel, amelyik a művészetet teljesen titkos vagy elitista rendszerré teszi. Ez egy lassú munka, aminek a hatása, azaz a gyümölcse gyakran láthatatlan, még akkor is, ha mélyreható és képes átalakítani egy egész társadalmat.

Az autokráciákban a hatalom nem fojtja el teljesen a művészetet, csupán saját céljaira és propagandájára használja fel.

Ez elfogadhatatlan. Egy autoriter rezsim által erőltetett művészet, még ha demokráciának álcázott is, akadályozza a kulturális közszolgáltatást. Még ha beavatkozásai néha nem is politikai jellegűek, hanem például a források jelentős csökkentésével járnak, a művészek véleménynyilvánítási szabadságát ezzel is akadályozzák. Az a nemzeti színház, ahol a művészek nem fejezhetik ki magukat teljes szabadságban, nem nemzeti színház. Az a nemzeti színház hazugsága. Azon a napon, amikor az Avignoni Fesztivál megköveteli majd a művészeitől, hogy ezzel a témával foglalkozzanak, de soha nem azzal, akkor az már nem lesz többé az Avignoni Fesztivál. Az az Avignoni Fesztivál hazugsága lesz.

Egy egész éjszakás virrasztást szervezetek a szélsőjobb ellen a választások második fordulója előtti napokban.

Az Avignoni Fesztiválnak hagyománya, hogy korunk nagy jelenségeinek kiindulópontja legyen, ezért is gondoltuk fontosnak, hogy megfeleljük ennek az örökségnek. Erősen polarizált társadalmunkban, ahol a diskurzust gyakran leegyszerűsítik a manipuláció érdekében, nagyon fontos, hogy olyan esztétikai sokszínűséget kínáljunk, amely megfelel a világról alkotott elképzelések sokszínűségének, és egyben táptalaja lehet a vita termékeny gazdagságának is. Hogy a véleménykülönbségeket és a tapasztalatok különbözőségét értéknek, és ne erőszakosan elválasztó falnak tekintsük. Ebben az értelemben volt fontos, nem csak a szélsőjobboldal ellen, hanem a demokratikus elvekért mozgósítani az embereket. Mert nem szabad elfelejtenünk, hogy amikor blokkoljuk a szélsőjobboldalt, akkor nem csak azért tesszük, mert ellene vagyunk, hanem mert valami mellett tesszük le a voksunkat. Ami a mi esetünkben az alkotás szabadsága, az alkotáshoz való demokratikus hozzáférés, és többek között a másság szeretete, a másik ember érzékenységének és elképzelésének tisztelete és az irántuk való kíváncsiság akár a színházban, akár a közönséggel való találkozókon. Hogy kimondhassuk: a különbözőség inkább egyesít minket, mint elválaszt. Mert erről szól a demokrácia.