Kísérteties volt. Épp befejeztem Alex Garland sok vitát kiváltó filmjét, a Polgárháborút, amikor odakint, a valóságban pár centivel kerülték el a golyók Donald Trumpot. Az író-rendező alkotása amúgy a közeljövőben játszódik, majdhogynem a jelenünk közvetlen meghosszabbításában, és ebben a saját hatalmától és egójától megittasuló amerikai elnök támad rá a saját nemzetére, hogy aztán a Nyugati Erőknek hívott szövetség söpörje el, megrohamozva az elbarikádozott Fehér Házat. A Polgárháborúban egyetlen konkrét utalás sincs arra, hogy ez az elnök Trump lenne, de az kétségtelen, hogy a forgatókönyvet a capitoliumi események inspirálták. Egy olyan teljhatalmú vezető, aki a kellő pillanatban nem ismeri el a vereségét, feltüzeli a híveit, hogy rájuk erőltesse a saját hagymázas vízióját: őt nem lehet legyőzni, hiszen az amerikai nép nevében cselekszik. Garland alkotása ezt gondolja tovább, és olykor igen kijózanítóan festi le a lehetséges következményeket.
Mindezt könnyedén le lehetett söpörni az asztalról azzal, hogy mindez fikció, éppolyan, amikor idegen lények szállják meg a bolygót, a sokat emlegetett fékek és ellensúlyok rendszere idejében megakadályozná, hogy ilyen helyzetbe sodródjon a világ egyik leghatalmasabb országa. Csakhogy igenis előállhat olyan hisztérikus, a végletekig kiélezett légkör, amelyben a racionális viselkedés elveszíti vonzerejét, mindent a félelem, az arctalan ellenség, a frusztráció határoz meg. Thomas Matthew Crooks golyóit semmilyen fék vagy ellensúly nem volt képes megállítani. Csak a csodán múlt – filmben kissé hiteltelennek éreztük volna –, hogy Trump nem halt meg a választói előtt.
Jelenleg még semmit sem tudni a merénylő motivációiról – nálunk már megtalálták a „békepárti” elnök elleni incidens bűnbakját: a liberális sajtót –, de az biztos, ha egy kicsivel is alaposabban végiggondolja, akkor otthon hagyja a puskáját. Trump ugyanis mind mártírként, mind túlélőként csak erősebben kerülhet ki egy ilyen csatából. A kritikus pillanatokban kimondottan bátran viselkedő jelölt és a róla készült fotók, amelyek immár bejárták a világot, könnyen lehet, hogy eldöntik az elnökválasztást. Főleg úgy, hogy Biden ehhez képest egy rég lejárt szárazelemhez hasonlít, amelyet hasztalanul próbálnak újratölteni.
A kérdés persze az, hogy merre gördül innen a cselekmény. Vajon megértik a szereplők, hogy egyre inkább közelednek ahhoz a ponthoz, ahonnan egyszer csak nem lesz visszaút? A jelek most azt mutatják, hogy mégiscsak a ráció felé billen a mérleg, s talán ki lehet lábalni ebből a lehetetlen helyzetből, amelynek hullámai a világ többi részét sem kímélnék. Ha az ukrajnai konfliktus is megrengette Európát, feltornázta az energiaárakat, akkor gondoljunk csak bele, hogy mivel járna egy amerikai polgárháborús helyzet.
Crooks az énünk rosszabbik fele. Az, amelyik gyűlöletből, erőszakból, meggondolatlanságból táplálkozik, és tévedhetetlennek hiszi magát. Fekete-fehérként gondolkodva festené pirosra a világot. Talán fel sem fogtuk még, milyen szerencsénk volt azzal, hogy célt tévesztett.