;

Ukrajna;háború;kórus;Avignoni Színházi Fesztivál;

A (Sea of silence) Csend tengere sósivatagában hét nő áll a világ négy sarkából

- És tovább görgetünk...

Az idei 78. Avignoni Színházi Fesztivál programján két, az ősi kórusok nyomdokain járó női formáció hirdeti az emlékezet és ellenállás fontosságát, és kiáltja világgá, hogy: NEVER AGAIN (Mothers).

Két és fél éve már, hogy elkezdődött Ukrajna nagyszabású megszállása, tíz hónapja dúlnak a harcok a Gázai övezetben, ott van Szudán és ott az összes többi háborús övezet. Nonstop záporoznak ránk a képek minden csatornán. Mi pedig? Elszörnyedünk, megosztunk, majd... belefáradunk. És tovább görgetünk. A háború elhalványul, majd eltűnik a cicás-kutyás videók mögött. Kapott képekhez szokott szemeinkre jótékony hályog vetül. De a fülünk még hall. Főleg, ha elég hangos a kiáltás.

A Dionüszosz-ünnepek idején még a kórus volt a főszereplő az ókori görög színházakban. Később háttérbe szorult, a tragédiákban másodrangú narrátori szerepet kapott, aztán lassan eltűnt színpadjainkról. A kar volt a higgadt, szenvedély nélkül ítéletet mondó kívülálló tömeg, amelyik éppen többszólamúsága okán volt ideális forma a görög értelemben vett politika, azaz a közélet színpadi kibeszélésére.

Az idei Avignoni Fesztiválon két művész: az uruguayi Tamara Cubras, és a lengyel Márta Gòrnicka is ebben a formációban találta meg előadásának éltető erejét. Két kórusmű. Két világba kiáltott szó. Két az idők mélyéről felhozott női erő, transzgenerációs emlék. Több hang, ám egy egybehangzó szólam: az ellenállásé.

Ezek a nők már nem az ókori görög kórusok kívülállóságával szólnak hozzánk, és a két előadás sem felcserélhető, bár formájuk egy. A világunkat formáló női erők dala szólal meg általuk.

A Sea of silence (Csend tengere) színpadát vastag sóréteg borítja. Ebben a só sivatagban áll hét nő a világ négy sarkából. Nigéria, Egyiptom, Indonézia, Brazília, Chile, Mexikó és Uruguay szülöttei. Ők az otthon maradottak, azok a nők, akik nem tudták hátrahagyni országukat, családjukat, kultúrájukat. Mint Lót felesége a Teremtések Könyvében, aki menekültében az égő városából még egyszer hátrafordult. És sószoborrá változott. Tamara Cubras  előadásának van egy lassú, lüktető hullámzása, ami csak jóval később, már kint az utcán ér utol bennünket teljes súlyával, és visszük tovább magunkkal napokig. A patriarchátus elnyomása alatt látszólag meghajló, de magukat megtörni nem hagyó nők kitartása ez, ami annyi évszázada mossa lassan az emberiség partjait. Spanyol, edo, arab, mapuche, maláj, didxazá, borum, benini, mapuzügun, jávai, ithok, portugál és angol nyelveken szólnak hozzánk varázslónői, akiknek közös kultúra híján új nyelvet kellett teremteniük. Rítust, lassú együtt haladást, mondhatni egyhelyben járást, hiszen egyetlen nagy kört tesznek meg az egész előadás alatt. Minden újabb dallam foszlányhoz új lépés kombináció jár, így haladnak ők együtt, összefogva, és egyre erősebben egy úton, amit már sokan tapostak előttük.

Míg Tamara Cubras előadásában a résztvevők soknyelvűsége képezte adottság hívta életre, addig a Lengyelországból érkező Mothers (Anyák) produkciót jegyző Marta Górnickáról elmondható, hogy már jó ideje kutatja a kórust, mint színpadi formát. E kutatások vezették 2019-ben a Political Voice Institute (PVI) megalapításához a berlini Maxim Gorkij Színházban.

A Mothers-ben színpadra lépő huszonegy nő (köztük egy kislány) többsége Ukrajnából és Belorussziából menekült Lengyelországba, és az őket befogadó lengyel nőkkel együtt egy több hónapos műhelymunka során állt össze a csapatuk. Számukra a kórus nem csak egy megnyilvánulási forma, hanem a személyes harcuk, az ellenállásuk maga. Olyan fegyver, amit a közösségük ereje és a szeretetük bölcsessége hoz működésbe.

A Mothers (Anyák) című előadásban színpadra lépő huszonegy nő (köztük egy kislány) többsége Ukrajnából és Belorussziából menekült Lengyelországba;

Pedig hangjuk nem kertel, és húsbavágó. A képünkbe üvölti, hogy tovább görgetünk. Hogy Európa, a még mindig háborús traumáktól szenvedő Európa, eltakarja a szemét, fél lépni, és fél bevonódni. Erejük, ez az ősi, női zsigerekből feltörő hang orkán letaglóz, belénk ég és nem hagy nyugodni. Erőszakról beszél, a soha nem gyógyuló sebekről, és a lélek meghasadásáról. Egy anya a kislánya hátára írja egy fekete filccel annak nevét, születési dátumát, és a család telefonszámát. Majd a kórus monológokra szakad, és emlékek törnek fel. Egy nagymamáé, egy süteményé, egy tengerparti házé, a kerti zöldségek ízéé. És városok nevei, amik mára már csatamezők: Irpin, Herszon, Bucsa, Harkiv. Egy fiatal lány csak ennyit mond: „Ez a háború tanított meg igazán szeretni.” Miközben minduntalan visszatér egy régi ukrán dal: a chtchedryvka. A dal, amit a tavasz érkezésekor énekelnek odahaza, hogy üdvözöljék a természet megújulását. Amivel régen körbejártak a falvakban, hogy örömöt, egészséget és virágzó jövőt kívánjanak a legszegényebbeknek, az időseknek és a magányosoknak, mert hitték, hogy szavaik varázsigeként hatnak majd, és igazi változást hozhatnak.

Úgy tűnik, nem lehet elégszer emlékeztetni a világot arra, hogy ehhez a változáshoz mindannyian kellünk.

Infó: Tamara Cubras: Sea of silence (Csend tengere). Marta Górnicka: Mothers (Anyák) 78. Avignoni Színházi Fesztivál 

A szervezők az idei év meghatározó közéleti szereplőit is invitálták, hogy rakjanak be számokat a fesztiválozóknak. A meghívottak közül ketten próbáltak politikai tőkét kovácsolni a tóparton. Nem túl nagy sikerrel.