„És formált vala az Úr Isten a földből mindenféle mezei vadat, és mindenféle égi madarat, és elvivé az emberhez, hogy lássa, minek nevezze azokat; mert a mely nevet adott az ember az élő állatnak, az annak neve.” (1Móz 2,19 – Károli-fordítás)
Érdekes, hogy mekkora súlya van a Teremtés Könyvében a szavaknak. Isten megteremti a világot, és a teremtett világ egyes kategóriáit legott el is nevezi, mintha a teremtés ezzel válna teljessé és befejezetté. Az ember megteremtése után azonban megváltozik a helyzet: a mezei vadaknak és égi madaraknak már Ádám ad nevet, aki így mintegy részesévé válik a teremtésnek, és a név, amelyet ő ad a teremtményeknek, definitív és végleges, a dolgok lényegéhez tartozik: „az annak neve”.
Aki szavakat kapcsol a dolgokhoz, annak tekintélye van. Azzal, hogy használjuk ezeket a szavakat, elismerjük ezt a tekintélyt. Első szavainkat anyánktól, szüleinktől tanuljuk, tekintélyük sokáig megkérdőjelezhetetlen, a jelenségek neve számunkra az, aminek gyerekkorunkban megtanultuk. Nem véletlen azonban, hogy a serdülőkor lázadó karaktere egyebek mellett éppen abban nyilvánul meg, hogy elkezdünk „egy másik nyelvet” használni: olyan szavakat, amelyeket kortársaink értenek és használnak, de szüleink és az ő nemzedékük számára idegenek. A másoktól kapott szavakat úgy használni, mintha azok a dolgokhoz tartoznának, voltaképpen egy engedelmességi játék: ezzel elismerjük, hogy annak a másiknak szinte isteni felhatalmazása van arra, hogy életünk meghatározó kereteit megszabja. Gyerekkorban nincs is ezzel baj, de kamaszként már keressük a kitörési pontokat.
De nemcsak a serdülők vannak így ezzel. Felnőttként azt viseljük nehezen, ha életünk meghitt díszleteiről egyszer csak kiderül, hogy másként kell nevezni őket, vagy akár csak másként kell kiejteni a nevüket. Ismeretes, hogy a szovjet diktátor nevét 1945 előtt inkább Sztalinnak ejtették és írták Magyarországon, a politikai fordulat környékén viszont általánosabbá, aztán kötelezővé vált a Sztálin alak. Sokan azonban úgy voltak vele, hogy az új urak nekik ne mondják meg, hogyan beszéljenek, így makacsul kitartottak a Sztalin elnevezés mellett, és ezzel finoman kétségbe vonták a kommunista vezetők tekintélyét.
Közvetlenebbül politikai jelentősége volt a legismertebb nyelvi lázadásnak, annak, hogy magyar nép többsége nem volt hajlandó ellenforradalomnak nevezni az 56-os forradalmat. De megkockáztatom, hogy a politikai tartalom itt sem volt mindig ennyire közvetlen. Iskolázatlan szüleim meglehetősen lojálisak voltak a Kádár-rendszerhez, sőt anyám kifejezetten félt mindenféle lázadástól. De a forradalom (minden pátosz nélkül, tárgyilagosan) mindig forradalom volt neki, az ellenforradalom szó soha nem hagyta el a száját. Utólagos hipotézisem szerint ez nem volt lázadás, csak az engedelmességi játék határainak meghúzása: hagyjanak engem békén ezekkel az új szavakkal!
Máskor a megváltoztatott nevek nem is hordoznak politikai tartalmat, és tulajdonképpen ez az eset érdekel most engem. Amikor Erdős Virág azt írja, hogy „viszem a mindörökké / Moszkva-Moszkva teret”, ez a ragaszkodás nyilvánvalóan nem valami szenvedélyes oroszbarátságból, pláne nem a kommunista múlthoz, a szovjet megszálláshoz fűződő erős érzelmi kötődésből fakad, hanem abból az elemi felháborodásból, hogy hogy jön ahhoz a hatalom, hogy ifjúságunk meghatározó helyszínét egyszer csak másképp kelljen nevezni.
A közterületek nevének gyakori megváltoztatása nem más, mint az állampolgárok dróton rángatása: minden alkalommal, amikor kimondjuk az új nevet – mintha az lenne annak a neve –, részesévé válunk egy engedelmességi játéknak, elismerjük az államhatalom jogát arra, hogy megfosszon minket attól, ami mindennapi életünk során az elemi biztonságot, a meghitt ismerősséget adja
(hogy ismét használjuk a konzervatív filozófus, Oakeshott kedvelt jelzőjét).
És tényleg: miért kell például a metrómegállók nevét megváltoztatni? Jó, a Népstadion megálló elnevezése okafogyottá vált, bár az sem teljesen világos, hogy a Népstadiont magát miért kellett átnevezni. Mindegy, megszoktuk a Stadionok elnevezést, de csak addig, amíg át nem nevezték Puskás Ferenc Stadionnak, amit a fiatalok csak röviden Puskásnak neveznek, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. De jó, itt tényleg vannak olyan változások, amelyeket csak követnek a megállónevek. Sokkal érthetetlenebb a Klinikák megálló átnevezése Semmelweis klinikákra.
De a legkülönösebb mégis az intézménytípusok elnevezésével való játék. Ebben kétségkívül az oktatási kormányzat a legaktívabb. Amikor például a hatalom a „szakközépiskola” elnevezést – a költségvetést nem kímélve – hirtelen egy egészen más iskolatípusra kezdi alkalmazni, mint korábban, azt nehezen lehet másképp értelmezni, mint fennhéjázó demonstrálását annak, hogy mindenki úgy táncol, ahogy ő fütyül. Aki a nyelvet meg tudja határozni, annak a hatalma stabil és kiterjedt. És igen, a vármegyével, a főispánnal és társaikkal sem az a fő baj, hogy a feudalizmust idézik, hanem hogy egy észrevétlen engedelmességi játék részei.
Gyerekkoromban nem értettem, hogy szüleim nemzedéke miért nem képes megtanulni az utcák új nevét. Ma már értem őket. Vannak helyzetek, amikor konzervatívnak lenni felforgató dolog. Kilépni az engedelmességi játékból és archaikus nyelvet használni: szép.
A szerző pedagógiai szakíró.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.
