Nem az én bakancslistámon szerepelt, hogy eljussak Európa legnagyobb (amerikai) hiphop-, trap- és rapfesztiváljára, a Rolling Loudra, nekem még a Beastie Boys, Eminem és a kortársaik jelentik a rapet, meg is kapom a gyerekeimtől, mennyire old school vagyok. De mivel a rendezvény a szomszédunkba költözött át a tengerentúlról, és van egy zeneőrült lányom, akit mégsem engedhettem el egy külföldi gigafesztiválra egyedül, hát felkerekedtünk.
Születésnapi ajándékként családilag összedobtuk neki a fesztiváljegyet, ami olcsóbb volt, mint itthon egy Sound- vagy egy Sziget-belépő, aztán megtapasztalhattuk, a határ túloldalán szinte semmi sem drágább, mint itthon, vagy még olcsóbb: a szállás, a benzin (literenként 30 forinttal), még az étel is, miközben az osztrák átlagfizetés a magyar háromszorosa.
Vannak rajongói emlékeim arról, milyen sokat jelent élő koncerten látni a kedvenc zenészünket, így egész úton megértően hallgattam, ahogy a lányom Playboi Cartiről mesélt, aki szanaszét újította a punk rap és a rage műfaját, maga a fekete Jézus, aki képes volt három hónapon át egy barlangban élni, csak hogy megértse és rekonstruálni tudja az akusztikát. Korábban annyi volt meg róla, hogy a kis fekete, csámpás macskánk valamiért az ő nevét kapta, meg hogy voltak „ügyei” (megütötte az egyik, fojtogatta a másik, terhes barátnőjét), de
„ha nem tudnánk elválasztani a zenét az előadótól, nem is hallgathatnánk zenét” – magyarázta bölcsen a lányom. Legalábbis nem ebben a műfajban, ahol valaki csinál egy albumot, majd ötven évre leültetik rablógyilkosságért, és közben a zenéje kultikussá válik.
Vagy ott van Kanye West, akivel Carti is csinált több kollabot, de mára elhatalmasodott rajta a bipoláris zavara, ezért akart indulni az amerikai elnökválasztáson, miután „szakított” Trumppal. Akár ő is felbukkanhatott volna a fesztiválon, mert Európában van, tele a francia sajtó a róla és a notóriusan alulöltözött barátnőjéről készült képekkel. (Kanye ettől még a zenében és a kreatív alkotásban egy korszakos zseni, csak jó kezelőorvos kellene neki, nem olyasféle, mint Jacko zugdokija.)
Tizenhét éves hősök
A szervezők jelezték előre, hogy meglepetésvendéggel készülnek, kompenzálandó, hogy elég sokan kiestek a line-upból, mert például nem kaptak vízumot a beutazáshoz, vagy lekésték a gépüket. Nicki Minaj, a trinidadi születésű rapper-énekesnő halál profin, magángéppel és kis családdal érkezett, fotózták is a bécsi reptéren, ahogy rózsaszín bolyhos fürdőköntösben és mamuszban oszt autogramot. Szeret kényelmesen utazni, ha már feszes a programja, innen Dublinba ugrott át a következő fellépésre, majd visszajött volna Bukarestbe, a SAGA fesztiválra, amit végül a „romániai tüntetésekre” hivatkozva biztonsági okokból lemondott. Értetlenül áll ez előtt most is az ottani sajtó, mert július 8-ra egyedül a könyvelők jelentettek be sztrájkot az adóügyi módosítások ellen, Minaj vajon tőlük ijedt volna meg?
A SAGA fesztivál kicsiben közel azt tudja, mint a Rolling Loud, csak ott a magyar rapperek a színpadon állnak, nem a tömegben. Például egyszer csak megjelent a semmiből Ekhoe, majd el is tűnt a mosh pitben (a tömeg sűrűje, ahol pogóznak). Itthon persze rögtön a vállukra vették volna a húszéves rappert, aki így is már három éve az egyik legígéretesebb zeneíró itthon, több száma is átlépte a milliós lejátszást a Spotifyon. A Telex riportot is készített a tatabányai kilencgyerekes családból származó ifjú zenésszel, aki a hazai On The Low (OTL) kiadó egyik csillagaként tűnt fel, akárcsak Gyuris Bence, Grasa, Ibbigang és még legalább húsz név, akiket korábban Pogány Induló-koncerten már láttam (Szirmai Marcell 2022-ben a Zártosztály című dalával robbant be, a vézna kisiskolásnak kinéző szegedi fiú már akkor nagy öregeket meghazudtoló módon küldte az old school rapet. Azóta A listás előadóvá avanzsált, a Forbes magazin is beválogatta a legbefolyásosabb 30 alatti fiatalok listájára. Csakis Azahriah karrierje volt eddig az övénél meredekebben felívelő, de ő sokkal inkább mainstreamben tolja, viszont mindketten sokat köszönhetnek a közösségi médiának és a YouTube-nak, ami a milliós megtekintéseket kezdettől fogva hozta.)
A Rolling Loud fellépői között is akadt több 16-17 éves rapper, mint Nettspend vagy DD Osama. Egyrészről jó látni, hogy a tehetség a behálózott világnak köszönhetően már ilyen korán utat és figyelmet talál, másrészről lehet őket félteni a kiégéstől, a drogoktól, meg a kizsákmányoló zeneipartól, amit csak kevesek tudnak jól kezelni – említhetjük itt Aviciit, aki máig az elektronikus zene maradandó alkotója, pedig már hat éve nincs köztünk.
Hőség, por, káosz
A magyar határt Sopronnál átlépve megcéloztuk Ebreichsdorfot, az alig kilencezer fős kis osztrák községet, ahol pár éve a Magna Racino lóversenypálya ad otthont a nagy fesztiváloknak.
Júniusban a Racino Rockson itt lépett fel a Metallica, már ebből a botrányból tanulni kellett volna a szervezőknek, akik most is rendőrökkel záratták körbe az öt-hat kilométeres pusztai gyaloglással megközelíthető fesztivált, ahol szemernyi árnyék nem akadt, csakis tűző nap a közel 40 fokos hőségben, fullasztó porban
(amiből a harmadik napon minimális eső hatására sáros dagonya lett, csak ekkor szórtak le a közönség alá némi fűrészport). Persze vizet se lehetett bevinni, csak zacskóban, és a több ezer emberre először csak négy utántöltő állomással készültek (aztán még kettőt sikerült beújítani). A tömegben járkáltak ugyan hatalmas hátizsákkal pohárutántöltők, csakhogy egy üdítő 8 eurót, egy sör 10 eurót kóstált, a bolti ár négy-ötszörösét. Hasonló tarifákkal dolgoztak a food truckok, ahol minden nemzet konyháját meg lehetett kóstolni, a kínálatra legalább nem lehetett panasz, és minden fizetés készpénzmentesen, a karkötőn található egyéni bárkóddal működött.
Noha a fiatalokra (és a szüleikre) tekintettel készültek egy K+R (kiss and ride) parkolóval, ahol a kocsiból kiteszi-átveszi az ember a gyerekét, ezt is csak tíz kilométeres kerülővel, az országút felől lehetett megközelíteni, a végén három kilométeres dugóban araszolva illuminált és/vagy eltévedt járókelők között. Közben sehol sem volt mobilnet, meg is lepett, hogy évek óta először a lányom SMS-ben kommunikál velem, míg ő a barátokkal mozgott bent, én pedig a faluban próbáltam elfoglalni magam. Második nap az elsőből tanulva már a shuttle buszra voksoltam, ami a vasútállomásról ötpercenként indult be a fesztiválra, és reggeltől hajnalig hozta-vitte a fiatalokat. Ám erre is annyian próbáltak felférni, hogy visszafelé már háromórás sort kellett kiállni, amiben időnként riasztó volt a tömegnyomás. Közben állandóan szirénázva robogtak a mentők, kész csoda, hogy senkivel nem történt tragédia (Travis Scott egy korábbi koncertjén, az amerikai Astroworld fesztiválon három éve tíz fiatal vesztette életét a tömegben).
„Veletek vagyunk”
A vasútállomáson órákat töltve végighallgattam, ahogy a rendőrök profin, mégis roppant kedvesen beszéltek a hangosbemondóban a fiatalokhoz, folyamatosan nyugtatva őket, hogy „nagyon sajnáljuk, milyen sokat kell várnotok, tudjuk és megértjük, veletek vagyunk. Mindenki haza fog jutni épségben, csak vigyázzatok egymásra, legyetek nyugodtak, ne stresszeljetek, ne tolakodjatok” – magyarázták németül és angolul is, de a vonat csak nem jött. Holott Bécs és Bécsújhely felé itt máskor itt negyedóránként is járnak a zónázók. Hogy mi okozta a közlekedési káoszt az ÖBB-nél, nem derült ki, és bár végül nyolcperces járatsűrűséggel úgy hajnali 3-ra sikerült a tömeget feloszlatni, sokan ragadtak még a vasútállomáson, nekik a rendőrök vizet és melegítőfóliákat osztottak. Jól jártak közben a taxisok, akik nem szégyelltek 400 eurót kérni egy bécsi fuvarért a fiataloktól, és sokan inkább összedobták a pénzt, csak ne kelljen a parkolóban éjszakázniuk.
A hosszas várakozás közben elméláztam kiváltságos helyzetemen, hogy egy egész generációt láthatok itt most magam előtt:
százával, sőt ezrével ugyanazok a szettek, a Nike tornacipők, a tíz globális fast fashion lánc divatja, ugyanazok a sminkek, frizurák, kiegészítők, dezodorok, a fülükben az iPod meg a Spotify, a kezükben a mobil, az Insta meg a TikTok, a gumibogyóízű energiaital vagy a gumibogyószagú vape
– igazi cigit szerencsére már szinte senki nem füstöl, ám az e-cigik terén kezd kitűnni egy új epidemiológiai kockázat –, bár hallatszott körülöttem angol, olasz, francia, német, magyar, talán svéd vagy dán szó is, megalkothattam volna – akár a mesterséges intelligencia – a generikus európai tinédzser takkra pontos portréját.
Nők a volán mögött
A faluban „osztrák kultúrával” alig találkoztam, a női parkolóhelyeket (Frauenparkplätze) kivéve, amit az öntudatos nagylányom ki is kért magának a nők nevében. Pedig nem azért vannak, mert bárki mementót akart volna állítani annak, hogy a nők rosszabbul parkolnának, mint a férfiak (ugyan van különbség a nemek közt a térbeli tájékozódásban vagy a perifériás látásban, azt számos kutatás cáfolja, hogy a nők emiatt rosszabbul vezetnének, valójában inkább lassabbak, körültekintőbbek, és kevesebb balesetet is okoznak). Ezek a helyek pusztán könnyebben megközelíthetőek, közelebb vannak a bejárathoz, ami pocakosan, szatyrokkal, babakocsival, gyerekekkel a kézben időnként figyelmes segítség.
A helybéliek óvatosan visszavonultak, csak pár mezőgazdasági gép közlekedett, bár Ebreichsdorf nem Bécs, itt is minden multikulti: a kávézók teraszán a melanzsot magyarok szolgálják fel, a wiener schnitzelt bosnyák szakács süti, a török kebabosokról nem is szólva. Román az autómentő, bolgár a biztonsági őr, ukrán vagy török a taxis és pakisztáni a takarító, aki másodállásban osztrák tévés szappanoperákban szerepel. Ők csak azok, akikkel a három nap alatt megismerkedtem, és elmesélték a történetüket, ki hosszabban, ki rövidebben értekezve arról, hogy
egész Európa óriási nyomás alatt van a szélsőjobboldali populisták felől, akik szakmányban tolják az idegengyűlöletet, holott a rendes, dolgos bevándorlók nélkül itt már szinte semmi nem működne. Persze ismerik Orbánt meg a haverját, Kicklt, de még Trump is visszajöhet, akkor a világ tényleg sokkal rosszabb, veszélyesebb hely lesz, nem az ilyen „kis európai mitugrászokon” fog múlni.
És közben kedvesek, barátságosak velem, pakolják a kezembe a vizet, a szendvicset, többen meghívnak magukhoz az otthonukba is, ha épp arra járok. Van valamiféle láthatatlan, kimondatlan szolidaritás a szintén idegenek felé. Vagy csak hálásak a figyelemért, hiszen ők végzik a piszkos vagy rosszul fizetett, nem igazán megbecsült munkákat. Egy tavalyi felmérés szerint az osztrák lakosság közel negyede, 2,3 millió fő már bevándorló családból származik (Bécsben az arány 44 százalék, itt már 180 náció él együtt, Salzburgban 34 százalék). Befogadás szempontjából Ausztria az uniós felső harmadban áll, de a teljes lakossághoz képest magasabb itt az arány, mint a szomszédos Németországban vagy Franciaországban, ezért sokan tartanak attól, hogy az elöregedő osztrák népességgel párhuzamosan 2050-re Ausztria „őslakossága" szinte teljesen lecserélődik, elvegyül és eltűnik, amire persze lehet politikát építeni, ezzel riogatni.
Alienek az éjszakában
A kismartoni Mekiben – ahol szintén magyarok szolgáltak ki – az ingyenesen olvasható lapokat böngésztem, ó, minő luxus, kávéházi hangulat egy gyorsétteremben. A Kronen Zeitungban Hans Peter Doskozil burgenlandi tartományi kormányzó napokban megjelenő könyvéről szólt egy oldal. A volt kismartoni rendőrfőnök, „Dosko” – aki rövid időre még SPÖ-elnök is volt, aztán elvesztette, mert párttársai rosszul töltötték ki az excelt – keményen nekiment a mai migrációs politikának: szerinte nagyon kellene már szigorítani, mert itt is a ramadán lesz az ünnep karácsony helyett, mint a németeknél. Persze aki ilyesmit kimond, még saját, elvileg középen álló szociáldemokrata párttársaival is könnyen szembetalálhatja magát – ezt ő is tudja, ahogy az újságíró is. Egy biztos, a migráció bonyolult téma, amit kellő tapintattal kell kezelni (egyeseknek ez nem megy, sőt nem is cél), és kimondottan fontos Európa jövőjét tekintve.
A hazaúton ezernyi piros fény villog előttem a sötétben,
a szélkerekek, bár nem itt nőttek ki a földből, már az itteni táj részei. Gyökeret ugyan nem növesztenek, mégis termelik az áramot, hogy az osztrák gazdaság düböröghessen. Van helyük, funkciójuk, ennek megfelelően el is fogadják őket.
Mégis akadnak Don Quijoték, akik megküzdenének velük, bár erős a gyanúm, hogy ez a politikai színjáték része, a szavazatok begyűjtéséért folyó kettős beszéd, ahogy itthon is. Van az érdek, és a másik oldalon van a félelem az ismeretlentől, az idegentől. Cervantest idézve: „A félelem okozza azt (...), hogy se nem látsz, se nem hallasz világosan, mert a félelemnek egyik gyakori hatása, hogy megzavarja az érzékeket, s a tárgyak egészen másoknak látszanak, mint amik valóban.” Például alieninváziónak a békés burgenlandi bukolikában.
Monarchiától a multikultiig
Míg az Osztrák–Magyar Monarchia mindig is a nemzetek multikulturális olvasztótégelye volt – ahogy már Stefan Zweig megírta –, az 1960-as évektől kezdve hatalmas hullámokban érkeztek ide a bevándorlók a jobb megélhetés, minőségi oktatás és egészségügyi ellátás, a biztonság és a szabadság reményében. Eleinte főleg a török és jugoszláv vendégmunkások, akiknek még kimondottan örültek – hasonlóan a németekhez, akik biciklit meg mosógépet ajándékoztak az X-ezredik bevándorlóknak, akiket az újságban is bemutattak, akár a lottónyerteseket. A hetvenes években jött a megtorpanás, az olajválság és az osztrák gazdasági stagnálás miatt, minek folytán a családegyesítés vált a bevándorlás szinte kizárólagos lehetőségévé. A vasfüggöny lebontása után jött a nagy keleti hullám, majd a délszláv háború után csak bosnyákokból 86 ezret fogadtak be, ők korlátozások nélkül illeszkedhettek be a munkaerőpiacra. Az uniós csatlakozás 1995-ben megnyitotta a határokat minden irányba: azóta még mindig az uniós országok állampolgárai közül érkeznek ide a legtöbben. A 2015-ös menekültválságban egy év alatt 88 ezren kértek itt menedéket, a németekhez és a svédekhez hasonlóan Ausztria előzékenyen kezelte a kérelmeket, ahogy 2023 júliusáig több mint 100 ezer ukránnak is adtak menedékjogot (míg nálunk 33 ezren maradtak a háborús menekültek közül). Az uniós trendekkel párhuzamosan itt is egyre szigorítanak a bevándorláspolitikán, de míg a humanitárius migráció társadalmilag elfogadottabb, az illegális bevándorlókkal szemben a rendpárti többség keményebb fellépést várna.
A csalódott nemes és a kigúnyolt milliomos
Ebreichsdorfban van egy kastély, igazi magánbirtok, hatalmas „Belépni tilos, magánterület” táblákkal. A tulajra guglizva előjön Richard Drasche-Wartinberg festőművész és Ázsia-kutató, akinek a nagypapája alapította a Monarchia legnagyobb téglagyárát, amely ma is létezik Wienerberger néven (ezért kapott Ferenc Józseftől bárói címet), még a Teréz körút 22. alatt is áll egy barokkos palotájuk, Schmahl Henrik építész munkája. A 800 éves kastélyt kétszer a törökök vették be, 1945–1955 között a Vörös Hadsereg bázisa volt, mielőtt visszakerült a család tulajdonába. A „várúr” a Niederösterreich helyi lapnak mesélt az életéről: apját felderítőként 1942-ben lelőtték Leningrád fölött, színésznő édesanyja, Valerie Rückert pedig a Führer egy lángoló beszéde alatt hozta őt a világra. Már gyerekként beutazta a földet, majd az Egyesült Államokban járt egyetemre, de nem téglagyáros lett, ingatlannal és lovakkal foglalkozik, az osztrák lovaspóló-egyesület elnöke, elhozta Ebreichsdorfba az Eb-t is. Ma nagy szívfájdalma, hogy nem használhatja a bárói titulust, holott Németországban ez nem probléma, ott máig a „méltóságos báró úrnak” címezik a leveleket. „A rang igenis kötelez. Az őseim nagy szolgálatot tettek a háborúban, a diplomáciában, a gazdaságban és a tudományban is ennek az országnak, különben nem kaptak volna nemesi címet” – idézte a lap a csalódott arisztokratát. A Magna Racino lóversenypálya azonban nem az övé, hanem egy igazi self-made man üzletemberé. Frank Stronarch stájerországi autószerelőből lett a Magna észak-amerikai autóalkatrész-beszállító cég tulajdonosa, majd a politikába is belekóstolt. Az általa alapított és szerényen csak róla elnevezett euroszkeptikus, jobboldali populista párt, a Stronarch Csapat 2013-ban még az ötödik legnagyobb pártként jutott az osztrák parlamentbe, majd 2017-ben feloszlatta magát, képviselői főként az FPÖ-höz csatlakoztak, a ma 91 éves milliomos pedig kabarétréfák tárgya lett.
