Hát véget ér ez a torna is. Egy újabb ígéret az álmok színpadán, egy újabb nekirugaszkodás, hogy elcsípjük az egyik főszerepet. Amikor ezt írom, csak az nem dőlt még el, hogy kinek a fejére kerüljön a korona a kontinensen, a viták és indulatok is lassan elülnek, csalódásból és örömből sem lett sokkal több, hosszú évek óta ez a papírforma. Talán csak annyi sajnálok, hogy most elmaradt a kisebb vagy közepes méretű csapatok „menetelése”, mint korábban Izland, Wales vagy Ukrajna; a legjobb nyolc között talán csak a fiatal török csapat jelenléte okozott némi zavart az erőben.
És főként azt sajnálom, hogy a három hazám (egy természetes, két választott) közül egyiknek sem jött össze az áttörés. Leginkább a tetszetősen játszó osztrákokban bíztam, akik tényleg megérdemelték volna, hogy messzire, még messzebbre jussanak. Persze bármelyik választott hazám nagy dicsőségét elcseréltem volna egy közepesebb magyar diadalra, de úgy tűnik, erre még mindig várnunk kell. Egyelőre azt az örömet kell szoknunk, hogy mi is ott lehetünk a többiek között, nem a felvonások között áruljuk a perecet, és nem is teljesen statisztaként tűntünk fel, mert nyúlfarknyi szerepet is kaptunk, amit persze kellő átéléssel – olykor kicsit túljátszva – le is hoztunk.
Nálunk, erdélyi és rommagyarok között persze megint az volt a fő, az internetet (is) felbolydító kérdés, hogy szurkolhatunk-e a románoknak. Mennyire számít ez hazaárulásnak? Anyám és nagyapám dühét még úgy-ahogy képes voltam megérteni a nyolcvanas években, amikor a Steaua aratta diadalait a Bajnokcsapatok Európa-kupájában. Az ő szemükben a mindenkori román csapat a diktatúra csapata volt (a magyarnak természetesen nem volt közük Kádárhoz – hogy ezt miként sakkoztuk ki?!), amelynek egyszerűen nem lehetett drukkolni úgy, hogy ne köpjük magunkat szembe. Pedig hát az akkori Steaua elég sokszínű volt, ott játszott a szász Helmuth Duckadam, az oltyán Victor Pițurcă, a szerb Miodrag Belodedici és a cigány Marius Lăcătuş, majdhogynem Románia összes nemzetisége. A nemzeti válogatottban pedig Bölöni, akinek elég sokat kellett küzdenie azért, hogy László maradjon és ne Ladislau. Tehát ha nagyon akartuk, megtaláltuk volna magunkat is az idolok között, de nem akartuk. Ez az ő játékuk volt, és a mi gőgünk nem nőtt fel ehhez.
A családban a tornászlányokért sem volt szabad rajongani, pedig ott volt köztük a zágoni születésű Szabó Kati is, arról nem beszélve, hogy a történelmi sikert elérő Nadia Comăneci (az első gyakorlat, amely tíz pontot ért) mögött a Károlyi házaspár tevékenykedett. Anyám mégis gutaütést kapott minden olimpiai arany után. Az már csak kései kiábrándulás, hogy a történész Stejărel Olaru könyvéből (Nadia Comăneci és a Securitate) világosan kiderül, hogy a tornaszámok előtt a keleti blokk képviselőit úgy osztották el maguk között az érmeket, mint a cukorkát a nyűgös gyerekek. Előbb a Nagy Testvér (Szovjetunió) érdekeit kellett figyelembe venni, a maradékon meg marakodhattak a többiek. Az alkukon csak egy-egy kimagasló tehetség tudott rést ütni, minden mást megoldottak a pontozóbírók.
A kilencvenes évek első felében viszont Magyarország ott volt a régió bezzeg-országai között, igazából nagyvonalúan megengedhettük volna magunknak, hogy a szegényebb rokonnak is drukkoljunk, de talán azt nem tudtuk megemészteni, hogy míg az életben mi szerepeltünk jól, addig a zöld gyepen a román válogatott hasított. Ez az időszak volt a román „aranycsapat” kora, s bár soha nem kerültek döntőbe, de 1994-ben nagyon kevesen múlt (büntetőpárbaj), hogy a Hagi vezette csapat nem jutott a legjobb négybe. Nekünk akkor már egyre elérhetetlenebbnek tűnt a vébészereplés, elnyelt a hosszú hanyatlás örvénye. Ekkoriban fanyalodtunk egyre többen arra, hogy választott csapatoknak szurkoljunk, hiszen meccset nehéz hideg fejjel nézni, úgy, hogy nem szorítunk valakiért. Volt, aki a brazilokhoz, volt, aki az olaszokhoz vagy németekhez menekült, más az épp legszebb játékot felmutató gárdát istenítette (csehek, kameruniak, spanyolok). Meglepetésemre ezzel sosem volt baj, anyám sosem szólt rám, ha felordítottam Roger Milla vagy Raúl egy-egy szép megmozdulása láttán, csak Răducioiut ne vegyem a számra.
Az igazi nagy balhé akkor tört ki otthon, amikor a románok az 1994-es nyitómeccsen a nagy meglepetésre készülő kolumbiaiakat verték 3-1-re (micsoda gólokkal). Apám a békesség miatt, meg azért is, hogy nyugodtan nézhessük az összecsapást az egyetlen tévénken, a mérkőzés előtt elhitette anyámmal, hogy a románoknak nincs sok esélyük. Annál többet kaptunk a fejünkre a győzelem után. És még csak ekkor indult a menetelés!
Bennem a nagyobb tornákon egész nemzetek békülnek ki, soha nem emlegetik fel a történelmi sérelmeket, és a végén valahogy egyszerre örülnek minden gólnak. Naivitás ez, tudom, nagyapám gyanakodva csóválná a fejét. De tényleg csak kisebb-nagyobb hazaárulás révén lelhetünk otthon a fociban? Biztos vagyok benne, hogy nemleges a válasz, ezért sem lehet(ett) ez a sport soha Kádáré, Ceaușescué vagy Orbáné. Olyan tökfilkóké, akik akkor is veszítettek, ha nyertek.
