Július 14-e közeledik, a francia forradalom évfordulója. Victor Hugo azt mondta róla, ez volt az „emberiség legnagyobb lépése Krisztus földi megjelenése óta”. Sokaknak meglepő lehet, hogy a „szabadság, egyenlőség és testvériség” jelszavának hazájában milyen sokszor bukkantak föl a felvilágosodás és a forradalom örökségét tagadó vagy bíráló pártok, mozgalmak. Közéjük illeszkedett a mostanság virágkorát élő Le Pen-féle Nemzeti Front is, legalábbis addig, amíg Jean-Marie Le Pen vezette az 1972-ben alakult mozgalmat.
Ha időben visszamenve keressük a szélsőjobboldal hagyományának kezdeteit, akkor éppen a francia forradalomig kell hátrálnunk. Ahogyan a liberális és baloldali, úgy a többi eszmei irányzat is a forradalom által jelzett modernitásból fakadt, arra reflektált. Ma már elfogadja a történettudomány, hogy a forradalom egységes egészként történő felfogása, ahogyan azt a XIX. századi történetírás kialakította, majd az 1870-es évektől a III. Köztársaság hivatalosan propagálta, fikció, és a forradalom több szakaszra osztható. Valamint az is nyilvánvaló, hogy az „ancient régime”-mel (az 1789-es forradalom előtti renddel) való éles szakítás más megvilágításba kerül, ha figyelembe vesszük, hogy a forradalom majd' három évszázad egységesítési folyamatát tetőzte be, véglegesen alávetve a régiókat a központi hatalomnak. Csak immár nem a király, hanem az általános akarat nevében.
A gazdasági és politikai nehézségek közepette hamar kialakult egy hiszterizált légkör, amelyben árulókat gyanítottak mindenütt. A népszuverenitás meghirdetésével az ország ügye immár nem a királyé, a tanácsosaié vagy akár a Nemzetgyűlésé lett, hanem mindenkié. Ám ha mindenki felelős az országért, akkor nyilvánvaló, hogy a bajoknak vannak okozóik. Nagyon hamar megtalálták ezeket: a girondisták és a jakobinusok az alkotmányos monarchistákban, majd egymásban, a köztársaságiak a katolikus papságban, az éhezők az árdrágítókban és orgazdákban, később egész országrészek (Vendée, Bretagne) lakosságában, amelyek ellen merészeltek állni az általános akaratnak: vagyis annak, amit egy számukra idegen hatalmi központban pár száz ember annak tartott.
1793-ban, a vendée-i felkelés leverését követően François Joseph Westermann tábornok hadijelentése megadta az alaphangot a terror általánossá válásához: „A Vendée nincs többé. A Szabadság szabályai pusztították el, asszonyaival és gyermekeivel egyetemben.” Helyenként már elkezdtek rájátszani a faji jelszavakra, amikor a vendée-iakat egységesen, majdnem mint külön emberfajtát kezelték, amelyet születésénél fogva a babona és a bandita életmód jellemez, és kollektíven bűnössé nyilvánították őket. Megkezdődött az idegenek gyanúsítása: volt olyan konventtag, aki az elzásziakat gyanúsította kollektíven azzal, hogy az ellenséghez szítanak.
Franciaországban kialakult a mítosz, mely szerint a külföld indított háborút az ország ellen. Valójában a girondista kormány volt az, amely rossz taktikai érzékkel, de hangzatos jelszóval (harc Európa zsarnokai ellen) elindította a forradalmi háborúk hullámát, amelyet Napóleon megörökölt. A francia seregek az első vereségek után, amelyet saját földjükön szenvedtek el, átfordították a küzdelmet ellentámadásba, és hamarosan idegen földön harcoltak. Eleinte a népek fölszabadítása volt az állami propaganda fő jelszava. Ám 1794-ben már az elfoglalt országok kizsákmányolása lett a cél. Közben megszületetett a „kokárdás sovinizmus”: eszerint a franciákban minden más népnél jobban megtalálható a szabadság és egyenlőség iránti különleges szeretet. Mindez beteljesítette a francia királyok hódító álmait.
Napóleon bukását követően a Bourbonok visszatértek. 1830-ban a forradalom megbuktatta a fő Bourbon-ágat, és Orléans-i Fülöp lépett a trónra. Innentől beszélnek a francia jobboldal három hagyományáról: a centralisztikus, militarista bonapartistáról, a katolikus, szakrális bourbonistáról és a gazdaságmenedzselő orléans-istáról. Utóbbi jól megfelelt a nagypolgárság érdekének. III. Napóleon császárságának bukása 1870-ben és különösen a párizsi Kommün 1871-ben újabb mély válságba rántotta az országot. Ekkortól kezdve a francia jobboldal e három hagyománya mellé egy negyedik is fölzárkózott, amelyet olyan nevek képviseltek, mint a modern antiszemitizmus egyik atyjának tartott Édouard Drumont vagy a francia szélsőjobboldal legizgalmasabb alakja, Charles Maurras, aki szintetizálta a királypártiságot, a katolicizmust és az antiszemitizmust. Ez a negyedik irányzat a felvilágosodás teljes tagadását és a társadalom militáns megszervezését célozta.
Általános antiszemitizmusról az 1880-as évek előtt nem lehet beszélni a francia közéletben, bár az első antiszemita brosúra 1845-ben jelent meg, „A zsidók – korunk királyai” címmel. A célzás világos volt: immár nem az isteni jog, hanem az istentelen pénz uralkodik, amely ellen egy új forradalomnak kell szerveződnie. 1845 előttről csak sporadikus események ismertek: 1789-ben fölgyújtottak zsinagógát Elzászban (éppúgy, mint 1848-ban), a forradalom alatt kivégeztek zsidó kereskedőket, de rájuk nem mint zsidó vallásúakra, hanem mint spekulánsokra sújtott le a terror nyaktilója (a jakobinusoktól nem állt távol a kereskedelem mint nyerészkedő tevékenység iránti ellenszenv).
Az antiszemiták számára az áttörés az 1894-ben megindult Dreyfus-per utóhatásaként, az 1899-ben alakult Francia Akcióval kezdődött. Ez a proto-fasiszta, szélső királypárti mozgalom, amely jobboldali forradalmat hirdetett, megőrizte befolyását a II. világháborúig. A Vichy-Franciaország kollaboráns bábállamának szégyene a köztársaság megerősödését hozta, gondolták sokan. Ez részben így is volt, de az ellenállás háború utáni mítosza elfedte egy ideig, hogy a szélsőjobboldali szubkultúra az 1950-es években is megőrződött, immár kiegészülve a „francia Algéria” fanatikusaival, akik merényletet kíséreltek meg De Gaulle ellen (Charlotte Corday-kommandó), a Pierre Poujade nevéhez kötődő adóellenes mozgalommal és az 1960-as évektől a bevándorlás-ellenességgel. Innentől egyenes út vezetett a Jean-Marie Le Pen vezette Nemzeti Front megalakulásáig.
A 2002-es elnökválasztás fordulópont volt Le Pen pályáján. Akkor a szélsőjobboldal elleni tiltakozás elborította egész Franciaországot, és sok olyan állampolgár is, aki nem kedvelte Jacques Chiracot, fogadkozott, hogy kivételesen mégis őt támogatja a második fordulóban, de gumikesztyűben húzza be az ikszet a neve mellé. Igaz, akkor létezett egy erős Szocialista Párt, így Le Pen alig tudta megmozdítani a konzervatív Chirac és szocialista Jospin közötti erőegyensúlyt.
Idén azután az Új Népfront nevű szövetség nyerte meg az előre hozott parlamenti választást, amelyben szocialisták, kommunisták, zöldek közösen indultak. Az elnevezés nem véletlen: közvetlen utalás az 1936-os Népfrontra, vagyis a Francia Szocialista Párt, Francia Kommunista Párt és a Radikális Párt szövetségére, amelyik a szocialista Léon Blum vezetésével 1938-ig kormányozta Franciaországot, lerakva a jóléti állam alapját, a 40 órás heti munkaidőtől a kéthetes fizetett szabadságig. A Népfront éppoly legendás Franciaországban, mint a saltsjöbadeni egyezmény és a szociáldemokrata „44 év kormányzás” Svédországban, vagy Bad Godesberg emlékezete Németországban.
A szélsőjobboldal erősödése miatt párhuzamot vonhatunk az 1936-os és a jelenlegi választás között. Ahogyan az 1930-as években, ma is mozgósító erővel rendelkezik a baloldalon az antifasizmus, és fordítva, ahogyan akkor a szélsőjobboldal, mai változata éppúgy az ország összeomlásának rémével fenyeget a baloldal hatalomra kerülése esetén. Ami nagyot változott, az az, hogy a mai szélsőjobboldal nem utasítja el nyíltan a köztársaságot, hanem a republikanizmust igyekszik beépíteni az arculatába: csak éppenséggel nem emberi jogi tartalmára hivatkozik, hanem a „kokárdás sovinizmus” hagyományát lovagolja meg. A 2024-es választás eredménye mutatja, hogy az antifasizmust, az ellenállás emlékezetét még mindig konszenzus övezi Franciaországban.
A szerző történész-politológus, a Méltányosság Politikaelemző Központ főmunkatársa