„Túl vagyunk hát mindenen túl / elvégre / készülődik már mindenki / túlvégre / vég kezdete kezdet vége/ mit számít / szüretelni hej odaát / lesz ám mit!” – olvashatjuk az Elvégre (Naplóversek 2017-2023) című kötet Előhangjában, s ezek a sorok pontosan jelzik: az újabb költemények zöme a mulandóság jegyében keletkezett, szellemiségük eredendően létfilozofikus karakterű. Nyitóidézetünk ugyanakkor azt is tanúsítja: a vicces rímelés („mit számít” – „lesz ám mit”), a hetykén pattogó, mondókaszerű, hangsúlyos ritmika mintegy kontrakarírozza, oldja a sötét tónusú gondolatokat, s ez a feszültség nem csak itt, hanem a kötet sok versében a groteszk, a szatirikusság, az ironikus játékosság felé közelíti Szilágyi Ákos líráját.
E művek többsége mindenekelőtt az értelmünket szólítja meg, gondolatai gyakran elvont, elemi bölcseleti fogalmakra épülnek (például: „idő tér űr végtelen / csupa szegény nincstelen / ami van mind odavan / csak ami nincs – az a van”), szellemességük kiváltképp akkor tárul föl, ha fölismertük a költeményekben működő – a részek kapcsolatát meghatározó logikát.
A versek befogadását könnyítik (vagy éppenséggel nehezítik?) a nagy költőelődök emblematikus alkotásaiból vett utalásszerű, jelöletlen idézetek: „az a kérdés kiscsiga / hogy a lét az micsoda? /fűszál-kérdés – éle van! –: / mért nincs inkább ami van?” Ez a részlet a lírakedvelők számára nemcsak József Attila Nem én kiáltok című híres opuszának szállóigévé lett sorait asszociálja („Légy egy fűszálon a pici él” / S nagyobb leszel a világ tengelyénél”), hanem Babits Esti kérdésének közismert zárótételét is: „vagy vedd példának a piciny füszálat: / miért nő a fű, hogyha majd leszárad? / miért szárad le, hogyha újra nő?”
A kötet egyik karakteres verstípusában a lírai én mintegy összegzi életének tapasztalatait, könyörtelen illúziótlansággal vetve számot azzal, hogy hamarosan végképp „lepergünk mint szem gyöngysoron”. A memento mori jegyében alakított leltárkészítés mára szinte ars poeticává lényegül: végső soron végső soron / erről szól minden verssorom – / mi másról szólhatna verssor: / vers a világ bár csak pár sor”.
A költői én olykor a végső határhelyzet közelségének előérzeteit fejezi ki, de ilyenkor is határozottan elutasítja a helyzetben rejlő tragikumot, a kísértő pátoszt, a szentimentális gesztusokat – a reakciót a metsző önirónia uralja: „alapvetően nem vagyok. / na de hát innen szép lenni! / a valamiből kiragyog / a soha-sehol-semmi.”
A lét/nem lét hangsúlyos dilemmái mellett azonban az új versek témavilágában helyet kapnak a társadalmiságunkból fakadó mai konfliktusok, fenyegetések, katasztrófák is – a filozofikusság persze, e lírai vonulatból sem hiányzik. Ide tartozik például az a mű, amelyik – elutasítva a felvilágosodás (és megannyi baloldali mozgalom, ideológia) optimizmusát – rezignáltan vet számot azzal: „megbirkózott jó a rosszal / s győzött a rossz egy orrhosszal”. A lírai én tehát itt egyszersmind visszavonja Petőfi hajdani reményét is: „Mely eddig veszte örökké, / Győzni fog itt a jó.” – A szerzőtől azonban a köznapiság jóval konkrétabb élményei sem állnak távol.
Művek sora jeleníti meg korunk bornírtságát (például a szelfik és lájkok csalóka idilljét), a decivilizációs jelenségeket és folyamatokat vagy az olyan súlyos torzulásokat, mint a fajgyűlölet: „rasszizmus a bőre őre – / őrzi önt mint börtönőre”.
Szilágyi Ákos másik idei kötetében (Posztpetőfi Sándor: Szibériai borbély) az itt és most abszurditása válik középpontivá. A cím és a keretet adó költői szerepjáték ötlete okkal épül a múlt század végén lezajlott irodalmi botrányra, Petőfi barguzini holttestének keresésére és vélt megtalálására. Az akkoriban nagy visszhangot vert vállalkozás villámgyorsan a bumfordi tudatlanság és a pitiáner szélhámosság elegyének iskolapéldájaként lepleződött le. Ekként pedignapjaink egyik jelképes sztorija – abszurditásaink metaforája – lett.
Szatírjáték – áll az alcímben, s valóban ez a műfaj, ez a hangnem illik például a „francos Brüxel” közel másfél évtizede zajló csepülése, az ellene folytatott permanens hadjáratok adekvát megjelenítéséhez.
A mulatságos, bár kissé talán túlírt „magyar guignol” csattanósan leplezi le a végeérhetetlen kampány ürességét, irracionalizmusát. Jó néhány műnek már a címe igen beszédes: Népvezér, Akarsz-e diktatúrát, drága?, Ballada a kvótáról, Nagy Magyar Mágikus Genderkabaré, Énispánom, jóispánom – igen, ezek épp azokat a blődségeket karikírozzák, melyekre most az olvasó gondol. A genderkomédia cinikus alpáriságával szemben is a költő méltán hivatkozik József Attilára: „egy a nemünk: meglett ember − / többit oldd meg szerelemmel!”
Néhány kulcsművet a mellékelt QR-kód segítségével a szerző előadásában is meghallgathatunk: a produkció egyrészt hatásosan emeli ki a poénokat, másrészt – ismerjük el! – eleve ínyenceknek való élményt kínál az, ahogyan a neves bölcsésztudós közismert népdalok melódiájára énekli a szövegeit.
Infó:
Szilágyi Ákos: Elvégre - Naplóversek 2017-2023, Múlt és Jövő, 2024.
Szilágyi Ákos: Posztpetőfi Sándor: Szibériai borbély, Q.E.D., 2024.
