Pápai palota díszudvar, Avignon. Vérvörös színpad. Egy vécé. Egy piszoár. Egy bidé. Hófehér pápa ruhába öltözött férfi jelenik meg, csöndesen végigmegy a téren, mindent alaposan megvizsgál, majd távozik. Dobhártya-szaggató rockzenére egy zombinak sminkelt törpe érkezik, aki megáll a nézőtérrel szemben. Farkasszemet néz kétezrünkkel. Mozdulatlanul. Majd jön a híres-hírhedt spanyol rendező-író-színész-tervező Angélica Liddell, kibontott fekete hajjal, lebegő fehér köntösben, meztelenül. Mosdótálat állít a színpad közepére, vizet tölt bele, hátat fordít nekünk, és köntösét felemelve megmossa... a nemi szerveit. A használt vizet az ősi várfalra loccsantja, majd mikrofont ragad. A Dämon: El Funeral de Bergman (Dämon: Bergmant temetése) című előadáson ülünk.
„A kortárs színházban semmi sem hasonlítható egy Angélica Liddell monológhoz” – írja egy korábbi darabjáról a New York Times.
Egy rövid közjátékot követően (lásd keretes írásunkat) mikrofonnal a kezében ez a törékeny nő nekilódul, és az óriási színpadon, mintegy megdelejezve fel-alá járkál, és beszél-beszél megállás nélkül. Kihányja, kiordítja magából a szavakat olyan erővel és hévvel, hogy az már önmagában is egyedülálló teljesítmény. A mondatok pusztító lávafolyamként ömlenek, visznek, sodornak, égetnek mindent és mindenkit, aki útjukba kerül. Hol példaképe, Ingmar Bergman embergyűlölő írásaiból ragad ki részleteket, hol darabokból idéz, ám mindig minden kitérőből kedvenc témáihoz talál vissza: halál, bűntudat, szex, obszcenitás, ürülék. Mint egy transzba esett törzsi varázsló kiáltja égbe az emberi bűnöket, a lelkek mélyén rejtegetett legsötétebb vágyakat, és az őket elfedő képmutatás világát.
Az előadás több mint felénél változik a szín, érkeznek a következő tabló szereplői. Tucatnyi idős ember pizsamában, tolószékben ülve. Fekete öltönyös férfiak futva tolnak körbe-körbe egy beteghordozó ágyat, majd néha Angélica Liddell ölelő karjaiba omlanak. Vörösre festett rokkant férfi pucéran, mint maga az ördög, vécézik. Pucér fiatal lányok ülnek ölekbe. Idős férfi pucéran énekel. Idős nő pucéran fekszik.
Mostanra már az avatatlanok is rájöhettek, hogy az igazi botrány nem a meztelenség, hanem a lecsupaszított lélek – vallja a művész, aki alkotásait a „lélek pornográfiájaként” határozza meg, ahol az ember szűrő és személyiség nélkül fedezheti fel önmagát.
Az előadás harmadik részében – ahogy a címben is szerepel – Liddell részlethűen rekonstruálja példaképe, Ingmar Bergmann temetését. A nagy mester semmit sem hagyott a véletlenre, és utolsó forgatókönyvként a saját szertartását írta meg. A nem sokkal előbb eltávozott II. Pál pápa temetése olyan erővel hatott rá, hogy előre legyártatott magának egy, a pápáéval tökéletesen megegyező koporsót, melyet Liddell szintén reprodukál. Minden pontosan ugyanúgy történik: a svéd papnő beszéde, Bach muzsikája. Az azonban, hogy a gyászoló férfiak letolják a nadrágjukat, miközben almát majszolnak, a nők alsóneműben állnak, míg a lágy zenét hol légiriadó szirénái, hol más effektek zavarják meg, már mind kis liddell-i „finomság”.
A szertartás végén Liddell egyedül marad a koporsóval. „Közeleg a magány” – mondja Bergmannak. „Elfogadsz engem utolsó feleségednek? Mert én így nem tudok tovább élni.” Mintha most csendesebb lenne. Már-már emberi, ahogyan a szüleivel való problémás kapcsolatáról és a haláluk óta a lelkét mardosó bűntudatról beszél. Arról, hogy amíg éltek, olyan sokszor kívánt rosszat nekik.
Az előadás első egy és háromnegyed órája nem érintett meg. Mert számomra a megbotránkoztatás inkább elidegenítő, semhogy magamba nézésre késztetne. De az a pillanat a végén, ahogyan ült: egy kisgyereket juttatott eszembe. Egy hisztis, balhés gyereket, akinek nem a tetteit kell elítélni, hanem az azokat kiváltó okokat keresni. Megtalálni azt a fájdalmat, amit ilyen módon próbál kifejezni.
Az alkotó követői bázisa megkapja, amiért Avignonba érkezett, mert – mindazok, akik nem hagyták el előadás közben a nézőteret – álló tapssal, ovációval ünnepelik kedvencüket. Mert Angélica Liddell nem játszik szerepet. Ő a saját életével táplálja a színpadot, és felég benne. Amit végrehajt az egyfajta esztétikai erőszak, egy figyelemfelkeltő aktus. Egy segélykérő kiáltás, amibe a világ minden szenvedőjének hangja belevegyül. Amit igenis kötelességünk meghallani.
Infó: Dämon: El Funeral de Bergman, 78. Avignoni Színházi Fesztivál.
Kritikusok kritikusa
Ingmar Bergmann közismerten harcias viszonyban állt kritikusaival. Hogy a mester előtti tisztelgéstől hajtva, vagy saját sérelmei okán tette-e, nem tudni, de Angélica Liddell is pellengérre állította az őt kritizáló újságírókat előadásában, akik közül többen jelen is voltak az estén.
Színpadra lépést, és rituálisnak nem nevezhető mosdását követően, közel 15 percen keresztül vetített ki a Pápai palota falára részleteket különböző cikkekből, mondván, hogy írói „nézzenek szembe a saját aljasságukkal”. Mindegyik részlet után külön megnevezte az azt lehozó újságot és a szerzőt, majd különböző obszcén jelzőkkel illette őket, vagy csak a fenekét mutatta nekik. Az egyik, különösen kipellengérezett kritikus (akinek a nevéből csinált viccet, mert az egy spanyol káromkodásra hasonlít) az előadást követően beperelte a művészt, és kérte a fesztivált, hogy a nevét vegyék ki a további előadásokból. A Liddell-hez közel állók állítása szerint a legnagyobb titokban készült a produkció ezen része, éppen azért, hogy még a fesztivál vezetősége ne tudjon róla. Az eset után az Avignoni Fesztivál közleményt adott ki azzal, hogy „védelmezi a véleménynyilvánítás és a sajtó szabadságát”, ám a fesztivál vezetőinek „nem áll módjukban beavatkozni a bemutatott művek integritásába... A színpadon, egy művészeti projekt részeként elhangzó megjegyzések nem tekinthetők a fesztivál állásfoglalásának” – tették hozzá. Liddell azzal védekezett, hogy a kritikusai elleni támadását úgy kell érteni, mint a művészi teljesítménye részét. „Én azt választom, hogy felelőtlen művész vagyok” – válaszolta az avignoni incidenssel kapcsolatos kérdésekre. „Vissza kell adnunk a színpadot az őrülteknek, a felelőtleneknek, azoknak, akik nem értik, mi a helyes”.
Ezzel szemben a színház-, zene- és tánckritikusok francia szakszervezete, a Syndicat de la Critique, közleményében kijelentette, hogy Liddell előadása „aláásta kollégánk erkölcsi integritását... Ahogyan támogatjuk az alkotás szabadságát, úgy támogatjuk a sajtószabadságot is” – írják. „A kritikusok hazánkban még mindig szabadon írhatnak, és fejthetik ki álláspontjukat. Mint ahogyan a művészek is, a közszeméremsértés határain belül”.
Sokan, köztük az előadásban szintén megnevezett kritikusok úgy nyilatkoztak, hogy Liddell célpontjainak kiválasztásában már csak azért is mellé lőtt, mert éppen a francia sajtó volt az, amelyik az első, 2010-es avignoni szereplése óta a legnagyobb támogatói közé tartozott. A célba vett szerzők mind elismert, a színházért szívvel-lélekkel kiálló és dolgozó szakemberek, akik egyike majdnem életét vesztette a 2015-s Charlie Hebdo szerkesztőség ellen elkövetett merényletben.
Ahogyan Armelle Héliot, a Figaro című napilap egykori színházi kritikusa a blogjában megjegyezte: „Angélica Liddell ... határozottan állítja, hogy a színházi kritika egy letűnt világ. Igaza van: mindenütt olyan társadalmak előtt nyílnak meg az ajtók, amelyekben nincsenek másként gondolkodók. Ezt hívják diktatúrának. És ez itt kopogtat, kedves Angélica.”
