Egy éjszakás győzelem? Vagy valami új, demokratikus kísérlet kezdete? Kérdőjelek bőségesen maradtak a francia parlamenti választás második fordulója után, de a legfontosabb most az, hogy Marine Le Pen pártja, a szélsőjobboldali Nemzeti Tömörülés (RN) nemhogy nem szerzett abszolút többséget a képviselőházban, amire még jó esély látszott az első forduló eredményének fényében, hanem végül a voksolást megnyerő baloldali tömb, az Új Népfront (NFP) és Emmanuel Macron tömbje mögött csak a harmadik lett. A francia elnök ismét legyőzte Marine Le Pent, az úgynevezett köztársasági front, vagyis a demokratikus erők – az NFP, Macron tömbje, valamint a mérsékelt jobboldali Republikánusok egy része – közötti összefogás sikeresnek bizonyult a szélsőjobb ellen.
Már kezd hagyománya lenni annak, hogy a franciák a két szavazási forduló között döbbennek rá arra – legyen szó elnök- vagy parlamenti voksolásról -, hogy „ezek ugyanazok”. Hiába próbálja meg Marine Le Pen évek óta előadni azt, hogy pártja, a Nemzeti Tömörülés elmozdult a centrum felé, szakított az antiszemitizmussal, enyhítette retorikáját az Európai Unióból, vagy az euróövezetből való kilépést illetően, a megbízhatatlanság, a szélsőségesség, a gyanú árnyéka továbbra is a pártra vetül. A Nemzeti Tömörülés több képviselőjelöltje közismerten rasszista, antiszemita, idegengyűlölő nézeteket képvisel. Hiába határolódott el Jordan Bardella, a párt kormányfőjelöltje a RN korábbi oroszbarát politikájától, attól még európai parlamenti képviselőként nem szavazta meg az Oroszországot elítélő nyilatkozatokat, így felvetődik a kérdés: a centrum felé elmozdulás nem csak politikai-taktikai trükk volt a szavazatok maximalizálása érdekében?
Olaszországban Giorgia Meloni ugyan megmutatta, hogy igenis létezik emberarcú populizmus, de Marine Le Pen eddig egyetlen lépésével sem igazolta azt, hogy pártja, ha hatalomra kerülne, hű maradna az atlantista, az Ukrajnát váltig segítő irányvonal mellett. Le Pen nehezen tudná lemosni magáról az oroszbarát jelzőt, annál is inkább, mert korábban Oroszországtól, majd Magyarországtól is kapott némi apanázst elnökválasztási kampányához.
A szélsőjobb veszély a választás után egy időre elmúlt, Macron elnök fellélegezget, hiszen a jövőben egyre kevesebben firtatják majd, végzetes hibát követett-e azzal, hogy pártjának az európai parlamenti választáson mutatott gyászos szereplése után feloszlatta a parlamentet és új választást írt ki. Ezt a lépését még közvetlen szövetségesei is bírálták. Most azonban, hogy a legrosszabbat sikerült elkerülni, s az elnök hivatkozhat arra: olyan parlamentre és kormányra van szükség, amely jobban kifejezi a választók akaratát. De neki is meg kellene értenie honfitársai üzenetét: eggyel hátrébb kellene lépnie, túlzott aktivitása már inkább kontraproduktív. Ugyan Macron mindig képes a megújulásra, de egyelőre igen népszerűtlen. Elnöksége során válságok sora rázta meg az országot. Sok problémát örökölt, vagy a nemzetközi események idézték elő azokat, de súlyos hibának bizonyult részéről, hogy több törvény életbe léptetését csak az alkotmány 49.3-as cikkelyének alkalmazásával érhették el, ami lehetővé teszi a kormány számára, hogy megkerülje a parlamentet. Így fogadták el például a rendkívül népszerűtlen nyugdíjreformot. Sokan ezért úgy vélték, gondok vannak a francia demokráciával.
A neheze most kezdődik, új kormányt kell létrehozni. Egyik tömb sem szerzett többséget, ráadásul a voksoláson az élen végzett Új Népfront nevű baloldali szövetség sem egységes, hiszen magában foglalja a rendkívül megosztó Jean-Luc Mélenchont és pártját, az Elégedetlen Franciaországot. A baloldali populista politikus véleménye Ukrajnát illetően sokkal közelebb áll Le Penéhez, mint az NFP egyik legnépszerűbb politikusáéhoz, Raphael Glucksmannhoz.
Azt a luxust azonban nem engedheti meg magának Franciaország, hogy ne hozzon létre egy ütőképes, Európa-párti és Ukrajnát a végsőkig támogató kormányt. Az összefogás maradjon meg a két forduló után is, akár Mélenchonnal, akár nélküle. Párizsnak Európára is gondolnia kell.