Csodálatra méltó dolgot sikerült felfedeznünk Orbán Viktorban (avagy valamelyik tanácsadójában), és ez azért nem mindennapos: mokány alcsútdobozi NB III-asként nem ismer elveszett mérkőzést. Esés után máris a következő derbit nézi. Lehengerlő tulajdonság. Kikosarazta Giorgia Meloni, amikor az ECR-pártcsaládból (Európai Konzervatívok és Reformerek) számos nemzet jelezte, nem kérnek a gyomorforgatóan oroszbarát magyar populistából. A Meloni–Le Pen-paktum sem jött össze, amiben talán feloldódhatott volna az orbáni illiberalizmus (annyi szélsőséges között elférhettek volna a fideszes ultrák). Orbán azonban nem lankadt. Üresbe futott, inalt a következő passzért.
Mondanánk, idehaza könnyű dolga van, hiszen 16 éve nincs mersze a valóságban megjelenni: független médiának interjút nem ad. (A Putyin-mintájú évi sajtótájékoztató és a Trump vezérelte „fake newsozás” van csak.) A valódi kérdések percek alatt zúznák porrá a Tévedhetetlen Géniusz nimbuszát és szavazóbázisának szuperhős-csodálatát. Kamukapitány vs. tolvajok fejedelme. Volf-Nagy Tünde például (MTVA-műsorvezető, korábban Novák Katalin stábjának kommunikációs vezetője, számos tévés és rádiós interjút készített Orbán Viktorral is) rendre egy fidelitasos tábori szerelem forró csodálatával néz a magyar néptribunra. És így nem az van, hogy soha nem volt még ilyen alacsony arányú Fidesz-támogatottság EP-választáson, hanem hogy a Fideszé a legnagyobb siker Európában. Na de hogyan jött ez létre? Egy afrikai banánköztársaság és egy latin-amerikai drogkartell metamorfózisával. Orbán már jó ideje nem focizhatna az Unióban: hazai pályán rögbit játszik ugyanis, míg ellenlábasai kenyéren és vízen tartva, saruban léphetnek pályára.
„Ha minden a tervek szerint alakul, és a Jóisten is megsegít bennünket, az év végére a hazafiak többségre jutnak az egész nyugati világban.” Ezt a képzetét erősítette meg Orbán múlt hétvégi dolgozatában, amivel a francia és az amerikai választásra, valamint a Patrióták Európáért EP-csoport bécsi alakulására utalt. Azon túl, hogy említett hazafiak a legtöbb esetben idegengyűlöletben tobzódó, szélsőjobboldali populisták (olykor történetileg náci gyökerekkel), az európai alt-right inkább polarizálódik, semhogy erős blokká válna.
Orbán, a szélsőjobboldali
Orbán szent meggyőződése, hogy hazafi csak jobboldali lehet, a baloldaliak definitíve internacionalisták. Ezzel két gond van, azon túl, hogy botorság. Egyrészt azt a látszatot kelti, mintha a jobboldaliak mind hazafiak lennének. De mitől lenne már hazafiság az, hogy fekete Magyarország-pólóban szétdúlnak európai városokat a futballhuligánok? Vagy hogy „szőrös talpú román”-oznak, „Szlovákia sosem volt”-oznak ugyanők? Miért hazafiság Európa legkorruptabb kormányának vakhitű támogatása? Mitől hazafiság megenni az átlátszó rezsimágia, a gyűlöletkeltő genderfóbia („székkel, fotellel, állattal is?”) vagy minden idők legémelyítőbb „békepártiságának” a szövegeit, fenntartva az évi 130 milliárdból bohóckodó közmédiát és az évtizednyi 1300 milliárdból hazudozó kormánypropagandát? Ha van Isten, Orbán és a másfél évtizednyi nagy magyar tévedés (volt rosszabb, volt hosszabb) sosem kerül a hazafiság panoptikumába. Semmi köze a patriotizmushoz annak, aki a fél országot leckézteti, bünteti és vegzálja a saját beteges hatalommániája miatt. Sokszor mondtuk már a huszonéves Orbánnal szólván: ha egy hatalom nem hajlandó a párbeszédre (ez itt semmibe sem vesz, nemhogy beszélgetne, kivéve a Mi Hazánkkal), ne csodálkozzon, ha az utcán fogják kergetni az emberek, és nem az emberek lesznek bűnösök emiatt.
De milyen körökben is keresi az európai partnerséget a magyar kormányfő? Masszívan a szélsőjobboldalon. Illetve keresné máshol is, de nemigen találja. Meloni olasz miniszterelnök, az ultrakonzervatív ECR-pártcsalád vezetője virtigli neofasiszta, Mussolini örökségét éltető fiatalként kezdte. Antikommunizmusa szilárd maradt, Kína Tibet-politikáját Berlusconi minisztereként kritizálta. Putyin kérlelhetetlen ellensége ma is, Ukrajna honvédő háborújának odaadó támogatója, ami „kenyértöréshez” vezetett közte és Orbán között. De Meloni még mindig nem szalonképes a mérsékelt jobboldalon, az Európai Néppárt (EPP) több pártja hallani sem akart arról, hogy Von der Leyen az olasz kormányfő felé nyisson. Ugyancsak a neofasiszta ideológiát szívta magába fiatalon Marine Le Pen is, aki évtizedek óta dolgozik a megtisztulásán és holokausztrelativizáló apja örökségének az elhalványításán. Eminens „foltfehérítő” marketingeszköze a bevándorló felmenőkkel rendelkező kormányfőjelölt, Jordan Bardella. Orbán Patrióták Európáért elnevezésű csoportosulása az Osztrák Szabadságpárttal (FPÖ) a kebelén szintén a szélsőségeket erősíti: a párt első elnöke egy SS-tábornok volt, a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt tagja. A botrányos osztrák nacionalista, Jörg Haider is súlyos nyomokat hagyott a párton. Orbánnak az őszinte méltatói is a szélsőjobboldalon vannak. A német AfD vezetője szabályosan csodálattal tekint Orbánra az új frakciócsíra miatt. Az AfD-t nemrég még az EP-családok jobb szélét jelentő Identitás és Demokrácia pártcsaládból is kizárták (itt politizál Le Pen), miután listavezetőjük arról értekezett, hogy az SS nem minden tagja volt bűnöző.
A nyomasztó kirekesztéstudományi előzmények persze nem jelentik azt, hogy a radikális jobboldaliak ne létezhetnének niggerezés, cigányozás, bevándorlózás, buzizás vagy zsidózás nélkül.
Azt sem jelenti, hogy ne képviselhetnék pragmatikusan a nemzeti, fehér, heteró keresztény kultúra éltetését az emberi jogokat előtérbe helyező liberalizmussal és a kultúrák együttélésében és sokféleségében örömét lelő multikulturalizmussal szemben. (Fájdalom, a rasszizmus megtűrt vélemény a Fidesz holdudvarában, Bayertől Bencsikig sokszor színt vallottak már az afrikai-afroamerikai közösség megvetése tárgyában.) Lehet azt gondolni, hogy Magyarország az első, Amerika az első, Szlovákia az első, Bázakerettye vagy Verpelét az első, de ezek az elsőségek csak addig létezhetnek egymás mellett, amíg van közös ellenség. Akár a Fradi- és az Újpest-ultráknak a „bűnös románok” vagy a „hazátlan szlovákok”. Amint egymás lábára lépnek (lásd a román soviniszták felvételét Meloni ECR-családjába), súlyos mosolyszünet áll elő. Amúgy meg miért is lenne kevesebb joga a román nacionalizmusnak ahhoz, hogy a világ közepének Bukarestet érzékelje, mint a bosnyáknak, a zürjénnek vagy a piréznek a saját beszűkült álláspontjához?
Orbán érve, miszerint a jobboldaliak kerültek látványos többségbe az EP-ben, de Brüsszel bürokratái a hatalmuk megtartása érdekében összezártak: mucsai csúsztatás. Az EPP, mint a hagyományosan legnagyobb frakció, 2019–2024 között is európai „nagykoalícióban” kormányzott, és Von der Leyennel mint csúcsjelölttel vágott neki a választásnak. Tehát aki a jobbközép néppártra adta a voksát, az a folytatásra szavazott, és nem a szélsőjobbal való kokettálásra. A praktikus, ügyekre fókuszáló nagykoalíció nem mellesleg bölcs tradíció 27 tagállam 450 millió polgárának képviseletére: teljesen értelmetlen lenne pártpolitikai nokedliszaggatókkal közelíteni színtiszta szakpolitikákhoz.
Közmédiás Fidesz-ajnározás
Nagy kérdés, hogy Orbánt a tehetsége lőtte ki az utolérhetetlen politikai sikerek sztratoszférájába, vagy a szerencsétlen inga csapott vissza brutálisan a 2006 utáni szánalmas balliberális botladozás (és a Fidesz hataloméhes forradalomfűtése) után 2010-ben. Kétségkívül az utóbbi. Amire jött Orbán, és egy orosz ZSUK fedélzetére szerelt kínai daruval megfogta az ingát, és jól odahegesztette. Létező sajtószabadsággal ezt nem tehette volna meg. Állításunk most pedig az (nem spanyolviasz, de sosem árt rácsodálkozni), hogy Orbán Helyre Haciendája a propagandamédia miatt tartja hídfőállásait. Köze sincs a valósághoz az általuk közvetített képnek. Ha a Magyar Nemzetet végiglapozzuk, nemigen találunk benne fehér, heteró keresztényt, aki becstelenséget vagy más megátalkodást követett volna el Európában vagy Amerikában. Minden szörnyűséget bevándorlók (oppardon, illegális migránsok) követnek el a szerkesztési elveik szerint. A transzneműek mind egy szálig óvodákban dolgoznak, és nemváltó műtétre agitálnak. Az ukrán hadsereg kizárólag Kárpátalján összefogdosott magyarokból áll.
A közmédia különösen csúfosan szerepel a kormánybarátságban. Nézzük, miként drukkolnak ezekben a hetekben Orbán sikerének a Magyar Televízió összes termeiben! Különösen tanulságosak az amerikai elnökválasztásról szóló tudósítások. Szakértőnek a pártatlanság látszatát kínosan kerülve az MCC diplomáciai műhelyének vezetőjét kérték föl. Kiss Rajmundnak és a washingtoni tudósítónak, Náray Balázsnak sikerült olyan bejelentkezéseket produkálni az elnökjelöltjelölti vita előtt és után, ahol egy szóval nem említették, hogy Donald Trump az elmúlt hónapjait bíróságon töltötte, mert megvásárolta egy pornószínésznő hallgatását. (De sikerült? – kérdezné erre Kovács Zoltán sajtóvadászati államtitkár.) Arról sem ejtettek szót, hogy a 45. elnök egyedüliként a történelemben jogerősen elítélt aspiránsként kívánja visszavenni a Fehér Házat Joe Bidentől: 34 vádpontban találták bűnösnek. Szintén minden tudósításban mélyen hallgattak róla, hogy bukott elnökként Trump arra tüzelte a híveit 2021 elején, hogy foglalják el a kongresszus épületét, ahol az elektori szavazatokat számolták éppen. Emberhalál lett az eredménye, és most lézengő emberekről beszél a kis burattínó.
Trump nagy füllentő: az elnökjelölti vitán 30 hazugságát számoltak össze a CNN tényellenőrzői (Biden kilenc valótlan állításával szemben: rossz nyelvek szerint a 46. elnök még a csúsztatáshoz is indiszponált volt).
A legendás Trump-hazugságok ténye hír, de az M1 tudósítói nem hallották meg. Ezt sem. Elhallgatták inkább.
Trump populista politikája régóta tüzeli az amerikai újnácikat
A CNN atlantai stúdiójában rendezett vita előtt Kiss és Náray azt feszegette: mit csinálhatott Camp Davidben 16 tanácsadóval egy hétig Biden? Eközben olyan képet láthatott a néző, amint az elnök megbotlik, és elesik egy színpadon. „El tudod képzelni – kérdezte Kiss –, hogy ha Orbán Viktor vitázna valakivel, akkor eltűnik egy hétre 16 tanácsadóval?” Kissnek nem esett le, hogy mit is mondott valójában: Orbán 18 éve nem vitázott, a felkészülésre való elvonulása tehát szimpla sci-fi-adat. Kiss tudatta azt is, számára sokkal szimpatikusabb, hogy Trump közben az emberek között kampányolt. A két leplezetlenül elfogult televíziós megemlékezett a korábbi „kocsmai színvonalú” vitákról. Négy évvel ezelőtt „Joe Biden nem volt hajlandó válaszolni Donald Trump kérdéseire, majd vulgárisan teremtette le ellenfelét a vita hevében” – idézte Kiss. „Would you shut up, man!” – hangzott el Biden kifakadása, vagyis hogy: vitapartnere igazán befoghatná végre. A korabeli tudósításokból kiderül: mindkét jelölt belevágott a másik szavába, amint az is tény: Trump vitte a prímet, diktálta a tempót, éppen miatta döntöttek úgy idén, hogy mindig csak a szabályok szerint jogosan beszélő mikrofonja él. A vita után két republikánus, bevándorlásellenes szavazó szólalt meg a riportban, a demokraták közül csak Kamala Harris, aki – szólt a kommentár – „egy ideig az Egyesült Államok történetének legnépszerűtlenebb alelnöke volt”. Az MTVA szpíkerei megemlékeztek Hunter Biden jogerős ítéletéről is, ami mellett még szégyentelenebb, hogy Trump ítéleteit és bírósági eljárásait szóba sem hozták. Sem a legfelsőbb bírósági verdiktet, amely törvényen felül állónak ítélte az Egyesült Államok korábbi elnökét (és a következőket), de Trump alighanem utolérhetetlen a botránykeltő politizálásban. Tizenkét éves megerőszakolt kislány, 109 millió latin bevándorló 2050-ig: ilyen témákkal udvarolt a Fidesznek az adófizetői közpénzből eltartott közmédia.
Nyugatra tekintve nem kérdés: a liberalizmus eszméivel könnyű visszaélni. A kontroll nélküli bevándorlás, a gendertudomány bulvárhírei vagy a keleti háborús bűnösök elleni védekezés ára túl sok az európaiaknak. Macron elnök rizikóvállalása arra hív (bár őszintén ő sem szeretné): a kontinens nézzen szembe a szélsőjobb rideg valóságával. Sosem késő. Harcolni sem. Ebben az egyben példa lehet Orbán. Sok másban is persze. Akár csak a világraszóló égések és a világégések.
A Kongresszus épületének ostromáért sosem vállalta a felelősséget Trump
