Sorsuk hasonló módon indult, ám az apa őrlődések közepette feladta, míg fia nagy ívű életművet mondhat magáénak, mégis sérelmekkel telve, nélkülözésben él. Már több éve árva – lélekben is –, nincs, aki elismerést, támogatást nyújtson neki az alkotómunkához. Ha nem várnak semmit az embertől, miért is akarna bizonyítani?
Műveit nem katalogizálták, ki tudja, hol és kinél kallódnak az értékes festmények. Sokat el is loptak közülük. Viszonylag kevés kiállítása volt, nincs, aki megszervezze. Ő is mintha feladta volna… Talán elvesztette a reményt, vagy a csekély jövedelméből nincs pénze festékre.
Az apa, Bakányi Gyula, festő- és díszítőművész 1923. április 14-én született Siklóson. Idén lenne 101 éves. Családjával együtt haláláig Cegléden élt. Zárkózott, öntudatos ember volt. Ifjabb Bakányi, a 69 éves, talentummal megáldott és megvert alkotó, nehezen megközelíthető, de az édesapjára való emlékezés miatt megnyílt.
Különleges adománya a sorsnak, hogy apa és fia egyaránt a magyar képzőművészet kiválóságaitól tanultak, volt, akitől mindketten. Az apa, Bakányi Gyula az Iparművészeti Főiskolán Domanovszky Endre főigazgató növendékeként tökéletesítette mesterségét. Jeles osztálytársai sorát gyarapította Reich Károly, Kas János és Zala Tibor. Amikor lediplomázott, bennmaradt a főiskolán tanítani. Érdekesség, hogy a Kovács Margittal és Ferenczy Noémival szomszédos tanteremben tanított.
1949-ben megbízatást kapott, hogy vegyen részt az Iparművészeti Főiskola újjátervezésében. Amikor elkészült, Schubert Ernő rektor nem tüntette fel Bakányi nevét, csak a magáét.
„Édesapám nem tudta feldolgozni ezt az igazságtalanságot, felmondott, abbahagyta az alkotómunkát és leköltözött Ceglédre. Azért az alföldi mezővárosba, mert innét minden irányban jó a közlekedés. Lemondott az álmairól és szinte »eltemette« magát. A ceglédi Szakmunkásképzőben helyezkedett el, a későbbi Bem József Műszaki Technikum és Szakképző Iskolában, rajztanárként. Nagy úr a megélhetés! Akkoriban, még kezdetlegesek voltak a tankönyvek. Ő az országos képzés számára szakrajzokat dolgozott ki. Pl. a fodrászoknak a különböző korok hajviseleteit. Felkérték szakfelügyelőnek, de nem vállalta, viszont 44 évet töltött ebben az iskolában” – idézi fel fia.
Az apa nem engedett közel senkit magához. Megkeményítette a szívét, hogy ne fájjon neki a művészettől való elhatárolódás. Sem a gyerekekkel, sem a kollégáival nem tegeződött, tartotta a három lépés távolságot. Csak nyaranta festett olykor, de azt is abbahagyta, mert egy újabb csalódás érte. Az ötvenes években amatőrök műveiből kiállítást tartottak a múzeumban.
„Édesapám is bemutatta néhány képét. A helyi újságban az amatőrök festményeit magasztalták, és a végére odabiggyesztették: »…láthatták még Bakányi Gyula képeit is«. Édesapámnak elment a kedve az egésztől, de azért megjegyezte: »Ha folytatnám a művészi pályát, akkor két Munkácsy-díjat meg egy Érdemes Művész díjat kaphattam volna.« Édesapám többé nem állított ki, csak a könyvlapok oldalára rajzolt néha egy kis ábrát.
Egyszer megkérdeztem édesapámtól, nehéz munka az alkotás? Azt válaszolta: könnyű, csak érezni kell. Másodikos voltam a budapesti Képző- és Iparművészeti Szakgimnáziumban, amikor édesanyám beszélt Sebestyén Ferenccel, az intézmény rajztanárával, aki azt mondta, már megvan: Domanovszky Endre fog engem tanítani a főiskolán, és üzeni, vigyek neki rajzokat. Olyan aktrajzokat vittem, amiket édesapám is átnézett. Ujvári Lajos volt a rajztanárom a művészeti gimnáziumban. Ő arra figyelmeztetett, hogy térden alul nem szabad elvágni az alakot. Domanovszky és édesapám rámutattak, hogy erre nincs szabály!
Sebestyén Ferenc meghalt, utána Miskolczy Ferenchez jártam, az utolsó évben. 1973-ban érettségiztem, majd jelentkeztem a Képzőművészeti Főiskolára. Nem tudtam kivárni a reggelt, éjjel háromkor hívtam fel Iván Szilárd főiskolai tanárt, hogy bejutottam-e. Elárulta, hogy a maximális 20 ponttal felvettek.”
Bakányi Gyula – mint egykor édesapja – Domanovszky Endre tanítványa lett. „Akkor befejezett a kép, ha kifejezett”, jegyezte meg gyakran a mester. Egy év közös munkálkodás után Domanovszky Endre is elhunyt. Az ifjú művészt lesújtotta, hogy a mesterei egymás után halnak meg.
Az anatómiát Barcsay Jenő tanította neki, a tér és forma tárgyábrázolást Patai László. A diplomamunkáját Iván Szilárdnál készítette. Gyula számtalan módszerrel és stílussal kísérletezett, hagyta magát vezetni érzékeny lelkivilágának hangulataitól. Saját képére akarta formálni a világot, amelyet ábrázolt. Ahogyan lenni szokott, akadtak, akik kritizálták, és olyanok is, akik csodálták.
„Az dönti el, mit festek, hogy belül mi jelenik meg. Ha nem az születik, amit elképzeltem, nem szoktam javítani. Édesapám tanácsolta, hogy ahhoz ne nyúljak, amit elrontottam.”
Aztán őt is csalódás érte, csoda, hogy folytatta…
„1984-ben kiállításom volt a Fényes Adolf teremben. Akkor Barcsay Jenő, Patai László és Kokas Ignác javasoltak Munkácsy-díjra. Ennek ellenére nem kaptam meg a kitüntetést. Édesapám utánanézett a díjkiosztó bizottságnál. Tudtára adták, hogy nem is kapták meg a felterjesztést. Érdeklődött a helyi kultúrház igazgatónál is, hogy ki tett keresztbe, de nem kapott választ.”
Az elhivatott művész akkor sem adja fel, ha nem méltányolják az alkotásait. Gyula sem tette. Tucatszám készültek a művek, már lépni sem lehetett a lakásban tőlük.
Édesanyja viszonylag fiatalon elhunyt. Ezután édesapja irányította fia életét.
„Sok tanácsot és intelmet adott. Azt mondta, rá van írva az arcomra, hogy hiszékeny vagyok. Átvágnak, ahol lehet. Keménynek kell lenni. De nem tudtam megváltozni, ilyen az alkatom. Édesapám felhívta a figyelmemet, hogy nem kellenek a rissz-rossz nők, kihasználják, rászedik az embert. Úgyhogy szerelmi ihletésű festményeim nincsenek.”
Vajon Gyulát nem óvta a rissz-rossz férfiaktól is az édesapja, merül fel a kérdés.
„Édesapám se volt elég óvatos ebben. Jött egy piaci kereskedő a lakásunkra, hogy képet akar venni. Akkor szétnézett, majd a társaival betörtek, és mindkettőnk festményeiből elloptak, amennyit bírtak.”
Gyulával katalógusokat nézegetünk. Minden festményt ismer, azonnal jellemzi és elemzi bármelyiket. Lenyűgöző a tudása. Meg is kérdezem tőle a költészet napjának tájékán, hogy mit gondol napjaink művészetéről?
„Egy jelképes történettel válaszolok. Ha tehetem, tárlatokra járok. Egyszer nagyon felbosszantott, amit láttam, mert az elemi szabályoknak is ellentmondott a kiállított kép. Mondták, hogy egy nőgyógyász követte el. Hát festettem magamnak egy »kutyabőr« orvosi diplomát. Ha a nőgyógyászok festők, akkor a festők meg nőgyógyászok! Mindenki mást csinál, mint amihez ért. Számtalan ember ír és fest. Az igazi értéket elfedi a selejt. Így könnyen elértéktelenedhet a műalkotás.”
Hogyan él? Hiszen le van soványodva, mintha fázna is az egy szál kabátjában, szegeztem neki.
„Az ellátmányom, illetve nyugdíjam nagyon kevés. Bokros Levente kanonok, aki Cegléden volt plébános, rendelt tőlem egy-két kis festményt, grafikát, és meghagyta, hogy egy óránál ne fordítsak több időt az elkészítésükre. Bőkezűen megfizette, pedig tényleg nagyon könnyen megcsináltam. Ő elküldte hozzám a Karitászt. Ruhával, élelemmel segítettek. Sajnos őt elhelyezték egy kis településre. Nagyon hiányzik mindnyájunknak.”
És van-e valamilyen üzenet, tanács, ami olykor eszébe jut?
„Igen, több is. De a legemlékezetesebb, amit Rónay Kázmér festőművész mondott édesapámnak: Adj a fiadnak nagyobb önbizalmat!”
