- Kell valami rejtély! - Cserháti Évával a magyar krimiről

A játékosság, a formai kísérletezés az eddigi regényeiben is érzékelhető volt, de Az Albatrosz-rejtélyben talán mindegyiken túltesz e téren, amikor is egy forgatókönyvvel ötvözi a krimit, különböző szintű szerzői közreműködést imitálva ezzel, plusz edukálva a hazai krimitábort, rámutatva, hogy Agatha Christie-n és a svéd vonalon túl is van élet, műfaji gazdagság. A hagyományos dramaturgiájú elbeszéléstechnika, szerkezet már untatja is esetleg?

Nem, abszolút szeretem a lineáris krimiket. J. K. Rowling ezer oldalon li­neá­risan tör előre – zabálom. Hogy a krimin belül milyen műfajt írok meg, és ehhez a műfajhoz milyen szerkezetet csatolok, ez önmagamnak kihívás. Az írásban engem a szerkezet izgat a leginkább. Sokkal jobban érdekel, mint a karakterábrázolás – valójában mindennél jobban érdekel. Azt hiszem, ujjgyakorlat gyanánt minden írónak írnia kellene egyszer egy krimit, ahogy a költők teszik ezt a szonettel. Soha nem azért találok ki egy újabb szerkezetet, mert már unnám az előzőt, de nem is akarom becsapni az olvasókat, hogy ismétlem magam. Holott a legtöbbször éppen nem ezt értékelik, vagy észre sem veszik a változást.

A szerzői jegyzetben említi, hogy annyira jól ment a műfaji kirándulás, hogy talán komplett forgatókönyvvel is megpróbálkozik.

Amikor elkészültem a regénnyel, megmutattam egy filmproducer ismerősömnek, s ő biztatóan hümmögött, hogy igen, ez jó forgatókönyv, mert lám, olvashatóan tudok párbeszédet írni, ami a magyar forgatókönyvírókra általában kevésbé jellemző. Megörültem ennek, de jó, tudok párbeszédet írni, talán nem is akkora ördöngösség a forgatókönyvírás! Ugyanakkor a terveim listáján csak nagyon hátul szerepel ennek a megvalósítása.

A formai-műfaji játék mellett majdhogynem kiáltványszerűnek is olvasható a regény: egyfelől a feminizmus irányából, a női szerepek behatároltsága elleni tiltakozás felől, másfelől ennek részeként a szerzői jogok biztosítására is interpelláció. Mi az, ami ennyire igazságtalan e téren?

Tavaly a krimifesztiválon több férfi krimiszerző szájából is elhangzott, mekkora segítséget nyújt számukra a feleségük azzal, hogy első olvasójukként, kvázi házi előszerkesztőként átíratja velük a szövegeiket. És efféle béta-olvasó írófeleségekkel tele van a világ. Nemrég éppen George Orwell feleségéről derült ki, hogy valószínűsíthetően a férje szellemírója, bér-, pontosabban bértelen tollnoka volt. A szocialista idők krimiíróival foglalkozva pedig megtaláltam Mág Bertalan feleségének Devecseri Gábor által írt nekrológját, ami alapján szinte biztosra veszem, hogy ez az irodalmi szalonokat vezető nő, aki a férje regényeit begépelte, nemcsak úgy bemásolta, hanem javította is a szövegeket, sőt hozzájuk is írt. De róla sem történik említés – íróként – sehol. Amúgy is izgalmas kérdés, hogy a nők hogyan tudnak egy olyan szakmai terepen megjelenni, mint a krimiirodalom, ami elsődlegesen azért maszkulin territórium volt. Bár tőlünk nyugatra már ez nincs így, rengeteg a női krimiszerző, sőt a férfi szerzők keresztneveit is csak a kezdőbetűkkel jelölik, hogy a szerző neme ne derüljön ki az olvasók számára. Egészen elképesztő, hogyan fordult át mindez. Pár éve még én is rendszeresen megkaptam, hogy milyen jók a regé­nyeim ahhoz képest, hogy magyar szerző vagyok…

Pláne, hogy nő!

Ezt már nem merték megjegyezni, érezték, hogy azzal aknára lépnének.

Arra én sem tapodnék szívesen, de azért arra mégis rákérdeznék, hogy tavaly miért jelentette meg a saját műfordításában angolul, The Fourth Murder címmel A Sellő titkát – Sophie Rochfort név alatt?

A brit férjem – az ő neve Rochfort – mindent tud a könyveimről, csak éppen elolvasni nem tudja őket. Így a járvány ideje alatt egy az angolt anyanyelvként beszélő barátom segédletével lefordítottam a regényt, elsősorban emiatt. De nemcsak lefordítottam, hanem át is szerkesztettem, a fejezetek rövidebbek lettek, és mivel a brit olvasóknak nincs gyakorlatuk a külföldi nevek olvasásában, és bizony a Köteles név már nehéz lenne a számukra, pár nevet megváltoztattam, olyanra, ami még ismerősen csenghet a fülüknek: Kötelesből Solti, Vasváriból Korda lett. A könyv csak nagyon rövid ideig volt az Amazonon, jelenlegi új formájában nincs kereskedelmi forgalomban. Viszont épp a múlt héten zajlott Egerben az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem szervezésében egy nemzetközi krimikonferencia, ahol meghívottként szerepeltem, és erre az alkalomra magánkiadásban kinyomtattam a könyvet. Hogy megadjam neki az esélyt a szélesebb körben való olvasására is. A brit pia­con ugyanis minden száz könyvből csupán egynek a szerzője nő, fordításban. És ez a női szerző sem kelet-európai. El lehet képzelni, mekkora az arány egy fordított, női szerzős krimi esetében! Nem aspirálok nagy nemzetközi karrierre, magyar író vagyok, elsősorban magyar olvasókat szeretnék, én már attól halál boldog vagyok, hogy írok. De most már a férjem is el tudja olvasni, hogy mit.

Odaadó kapcsolat, annyi bizonyos. De egy másik viszonya is érdekelne, nevezetesen, amit a híres Albatrosz Könyvekkel tart fenn – amit az új regénye már a címében sem leplez. Hány polcot foglalnak el odahaza a könyvtárában?

Korántsem vagyok könyvgyűjtögető alkat, bár abban az érában nőttem föl, amikor egy magyar értelmiséginek a szobája minden falát el kellett hogy takarják a könyvekkel teli polcok. Brit férjemnek nagyon meghökkentő volt, hogy egy könyvtárban élem az életem. Noha, mivel nagyon kicsi lakásban lakom, csak a leginkább hozzám nőtt könyveket tartom meg. Ilyenek az Albatrosz-sorozatban megjelent Agatha Christie-kötetek, amiket még gyerekkoromban olvastam először, és a borítóik is a szívemhez nőttek.

Azok a hírhedten amatőr montázstechnikával készült borítók?

Pontosan. Egyébként annyira nem komoly az érzelmi viszonyom a sorozattal, leginkább az érdekelt, hogy a szocia­lista időkben hogyan építettek fel egy ilyen több évtizedes, majd 300 kötetnyi szériát. Szerencsére nem kellett az alapoktól kezdenem a kutatást, ezt már megtették mások előttem.

Viszont a regényében különös fontosságot elnyerő három női szerző – Zsámboki Mária, Horváth Judit, Gyürk Sarolta – kiemelése már az ön érdeme.

Annyiban csak, hogy magyar női krimiszerzőket keresve nem találtam többet – az Albatrosz-sorozatban legalábbis.

Az egyikük ráadásul francia férfi néven publikált, a másikuk ellenben kiérdemelte a pécsi Agatha Christie titulust.

Igen, Gyürk Sarolta különösen híres volt. Az egyik korabeli kritika vészmadárként arról vijjogott, hogy itt a vége a magyar irodalomnak, mert Nemere István és Gyürk Sarolta adta el az évben a legtöbb könyvet – ez akkor félmilliós példányszámot jelentett. De ahogy a legtöbb női szerzőnek, az ő életútja sincs még feldolgozva – rengeteget kutattam, nagyon érdekes és izgalmas dolgokat találtam, előbb-utóbb meg is írom.

Azt azonban már most elárulhatja, hogy ezek a hetvenes-nyolcvanas években íródott krimik mai szemmel nézve mennyire jók.

Horváth Judit Pince című krimijét nagyon szeretem, nagyon jó regény. Gyürk Sarolta A végső leszámolása szintén. Klassz dolog, hogy női szerzőként van mihez visszanyúlni a magyar krimiirodalomban, a hagyományhoz való kapcsolódás íróként mindig fontos. Ahogy például önmagukat látták ezek a szerzők női krimiíróként.

Kíváncsian várjuk a tanulmányát. Most azonban két, kőbe vésett nőről rántsa még le a leplet! Ahogy A Sellő titkában, úgy Az Albatrosz-rejtélyben is egy-egy szobor kiemelt szerepet kap – előbbi a Széll Kálmán téren, utóbbi, a Pihenő nő, Zuglóban áll.

Így az ötödik regény megírása után kezdtem már magam íróként megismerni. És kiviláglott, hogy szeretek belekapaszkodni a tényanyagba. Akár egy tipikus történelmiregény-író. Tény az is, hogy nagyon élvezem a részleteket, és a részletek mögött a valódi történeteket – hogy az mit tud adni nekem, hogyan tudja formálni a regénybeli történetet. Úgyhogy igazából nemcsak a szobrokhoz vonzódom, hanem mindenhez, aminek van valami történeti aspektusa. De most is ténylegesen elmentem a zuglói helyszínre, elképzeltem a jelenetet…

Kimérte a lépéstávolságokat a gyilkossághoz?

Naná, máskülönben a mindenre elszánt olvasók a szememre hánynák, hogy nem tudom, merre hány méter, mert ők bizony odazarándokoltak, és kilépték.

Említette részvételét a krimikonferencián. Ön egyik alapítója volt a Magyar Krimiszemle című portálnak, illetve a most már többéves múltra visszatekintő veszprémi Magyar Krimifesztivál szervezője, amihez kapcsolódóan egy magyar krimiantológia is megjelent. Közösséget teremtenek?

És mindezek mellett indítottam egy Facebook-csoportot Magyar Krimiírók Titkos Szövetsége név alatt. A Brit Krimiírók Szövetségének tagjaként látom, mennyire fontos egy szakmai kör tagjának lenni, mennyire meghatározók az egymással való találkozások, hogy olvassuk egymást, eljárjunk a másik könyvbemutatójára. Attól lesz a magyar krimi is látható, ha infrastruktúrát emelünk mögé. A Krimiszemlét ma már csak Varga Bálint és Sz. Molnár Szilvia csinálja, Kálai Sándor és én átnyergeltünk a Krimifesztivál szervezésére, és meghívtuk a Halálos rozé szerzőjét, Patkó Ágnest a csapatba. Vele azóta több krimis eseményt is szerveztünk. Hiszek a közösségteremtés erejében.

Olvasók is teremnek a szakmai rendezvények által?

A krimifesztivál hatalmas siker, idén is telt házas volt, még a pótszékekre is pótszékeket kellett tennünk. A könyv­árus alig hitte el, hogy egy nap alatt annyi könyvet adott el, mint máskor egy egész héten. Óriási hangulat volt. Látszik, hogy van rá igény – írói és olvasói egyaránt! Sokan most, az Ünnepi Könyvhét alatt is úgy jöttek oda hozzám, hogy láttak-hallottak a fesztiválon…

+1 KÉRDÉS
Úgy tudom, egy nem-krimin is dolgozik, amely a spanyol polgárháborúban játszódó nőtörténet. Mikorra várható, és mennyiben igényelt más észjárást a megírása?

Három év kutatás után, most, hogy a konferenciáról hazatértem, ülök neki a végleges megírásának, s még ebben az évben tervezem befejezni. Hogy miben különbözik a krimiírástól? Ahogy tapasztalom, nem sokban. Na jó, itt nem lesz gyilkosság. Rejtély viszont annál inkább! Kész, lebuktam. Nekem mindig a rejtély kell! Ami után kutatni kell. Szeretem a veszélyt.