Jelenleg techwriterként dolgozik, ez pontosan mit takar? Íróként van-e valami hozadéka ennek a munkának?
Egy informatikai cégnél írok szoftveres dokumentációt angolul, és ehhez nagyon egyszerű nyelvet kell használni. Ez nem hangzik túl költőien. Mégsem ritka írók között, hogy techwriterként dolgoznak, például Chuck Palahniuk, Thomas Pynchon és Ted Chiang. Hozadéka annyi van, hogy azért megmozgatta a fantáziámat, elkezdtem írni angolul egy kézikönyvet Hogyan együnk meg egy hegyet? címmel. Rövid, utasításszerű szemelvények vannak benne elég szürreálisan az emberi testről és a természetről.
Az Ostoba című regény után jelentkezett novelláskötettel. Melyik műfaj áll önhöz közelebb?
Huszonegy-két évesen a műfaj nem érdekelt, csak hogy jó prózát írjak, megtaláljam saját karakteres nyelvem. A novella olyan szempontból közelebb áll hozzám, hogy könnyebb megírni, van egy belátható kifutása. Hamarabb kiderül például az emberről, jó író-e, mint egy nagyregénynél. Nem gondolom egyébként, hogy lehetne minőségi hierarchiát felállítani. Ha csak a ráfordított energiát és időt nézzük, akkor persze a nagyregény a csúcs.
„Bámulatosan tud nyomasztani” – írták egy helyütt szövegeiről.
Nem volt szándékos, nem úgy ültem neki, hogy most nyomasztó novellákat akarok írni, hanem csak jött belőlem, valószínűleg abból, ahogy a világot látom, amiken keresztülmentem a húszas éveimben, amiket tapasztaltam. Elég sok rossz dolog ért. Ám a novellákat utólag látja csak az ember egyben, amikor már kész a kötet. Utólag engem is meglepett, hogy „úristen, ez tényleg elég nyomasztó”. És ez okozott is nálam egyfajta írói krízist. Elgondolkoztam, van-e egyáltalán értelme ilyen depresszív, kilátástalan dolgokat írni. Hogy segítek én így az embereken?
Merthogy az irodalom célja ez lenne?
Nem, viszont a nyomasztást sem gondolom annak. Persze Kafka is nyomasztó, mégis rengeteg mindent hozzáadott az egyetemes nyugati kultúrához. Agyal aztán az ember, mi értelme volt megírni ezt a sok nyugtalanító történetet.
Agyal aztán az ember, mi értelme volt megírni ezt a sok nyugtalanító történetet.
A traumairodalom, magyar gótika, weird műfajokat szokták az írásaival kapcsolatban emlegetni. Egyetért ezekkel a besorolásokkal?
Nehéz kategorizálnom magam, nehéz magamra címkéket aggatnom, mert nem érzem, hogy tartoznék bármi áramlathoz is, vagy kortárs irodalomban közel éreznék valakit magamhoz. De traumairodalomnak azért semmiképp nem nevezném, vagyis annyira traumairodalom csak, mint mondjuk az említett Kafka. A weird közel áll hozzám, és szeretnék is elmenni abba az irányba. Ám én inkább a szürreális szóval vagy az abszurddal szoktam jellemezni, ha megkérdezik, milyen novellákat írok, mert talán azzal tudom legjobban lefedni.
Az egyedi, markáns hanghoz hozzátartozik a vallásosság beemelésének momentuma is. És ez azért is fontos, mert a mai diskurzusban a vallásnak már csak az említése is rögtön politikai felhangot kap. Önnél viszont nagyon is természetes közegként van jelen, a kötet tele van „istenféle dolgokkal”.
Katolikus nevelést kaptam, és csak 13 évesen lettem ateista. Azóta is az vagyok, de ez épp elég sok belső konfliktust okoz. És noha nem vagyok hívő, érdekel és meghatározó az életemben, úgymond az identitásom része. Tényleg belém ivódott nagyon sok minden a katolikus liturgiából, máig tudok idézni részeket a latin miséből. De ehhez nem tudatosan nyúltam, ez ösztönösen jött. Valószínűleg azért, mert szeretnék hinni, és zavar, hogy nem tudok, öntudatlanul pedig így dolgozom ezt föl. Szerintem egyébként a kortárs magyar lírában nagyon is jelen van a vallás.
Nagyon mélyen alá tud merülni abban, ahogy a hősei érzékelik a világot, ahogy léteznek. Hovatovább játszi könnyedséggel lép át egyikből a másikba – „hogy minden legyek és mindenki”.
Számomra élvezetes, hogy lehet beszélni valaki lelkéről, a legaprólékosabban feltárni az asszociációit, érzékleteit. Az egyik csúcs ebben a tudatfolyam-technikában Faulkner. Ő nagyon hatott rám. A tradicionális női prózairodalomban zavar, hogy lágyabb, és inkább a család, gyerek, nevelés témában mozog – egyszóval a háziasított életvitel körül forog. A női szerep már itt is le van osztva, a nő nem egyenrangú félként van jelen. Olyat szerettem volna ehelyett olvasni, hogy egy nőnek anélkül van halálfélelme vagy egzisztenciális válsága, vagy bármiféle krízise, hogy az összefüggne azzal, hogy ő nő. Már ha ezt le lehet választani, valószínűleg nem teljesen. De hangsúlyosabb legyen az individuum, a gondolkodó ember. Miért ne lehetnének egy nőnek is filozofikus gondolatai? Ez motivált a nőalakjaim megformálásakor.
Egyszerre nagyon szürreálisak, nagyon költőiek ezek a novellák, ugyanakkor nagyon is realisták, sok helyen már-már naturalisták. Hogyan lehet lavírozni a kettő között?
A kezdetektől fogva irtóztam attól, hogy olyan novellákat írjak, amelyek egy az egyben a mindennapi magyar valóságot tükrözik. Tehát úgynevezett panelrealista vagy kisrealista novellákat, mert olvasóként sem ezek fognak meg igazán. Úgy éreztem, ha egy X. kerületi panelba helyezek egy magyar szereplőt, és arra ráöntöm még ezt a rengeteg nyomasztást, ami kétségtelenül benne van az írásokban, akkor az már végképp sok lenne, az már emészthetetlen, olvashatatlan. Ezért vegyítettem a szürreálissal. Számomra ez a novellaírásban a legemlékezetesebb, amikor valami képi dolgot kitalálok. Vannak bizonyos képek, szimbólumok, amik foglalkoztatnak, főleg a vallási, és a természethez, az evolúcióhoz kapcsolódók. Ez az egyik legkreatívabb része az írásnak. Mintha a saját mozimban lennék. Sokszor csak egy érzet van. Olyan is van, ami egy rémálomból jött, vagy egy templomban látott elgondolkodtató szobor ihlette. Ráadásul szerettem volna egy egyetemesebb olvasatot létrehozni. Nem akartam kikötni, hogy ezek a történetek konkrétan hol és mikor játszódnak, hanem kicsit a bizonytalanba hagytam a főbb pontokat: az időt, a helyet, a szereplőket. Persze van, ahol kiderül, hogy Magyarország a helyszín, vagy legalábbis egy kelet-európai ország.
Ha már érzetek és képek, a versírás nem vonzza?
Rossz költő lennék. (nevet) Mindig a próza felé gondolkodtam, de például az Ostobát először úgy írtam, mintha vers lenne, úgy tördeltem. És ez segített megtalálni a ritmust. Én hiszek abban, hogy a prózának is van egy vizuális és egy zenei síkja, és azokat sem szabad elhanyagolni, mert éppúgy fontosak.