Jó pár hete beköszöntött a fagyi szezon, és vele a szinte mindennapos kísértés: a városban járva megálljunk-e a hangulatos sarki cukrászda ajtajában, bekukkantsunk-e a falra helyezett táblákra, és elcsábuljunk-e, ahogy majdnem mindig, ha van, egy gombóc pisztáciafagyira. A gombóc persze nem a legpontosabb meghatározás. Elegáns lányok, asszonyok egyenruhába öltözve, csinos kis fémspatulával nyúlnak az öblös, jeges tárolók mélyére, vagy közepére, attól függően mennyire volt népszerű az aznapi tétel. Két-három keverés és egyfajta ásó mozdulat után a kanál végén előbukkan a krémes jeges nyalánkság, ami esetemben rendszerint halványzöld, s úgy ül ott a ropogós ostyatölcsér tetején, mint ha szlovén hegyek erdővel borított csúcsait idézné. Kérhetnék mást, madagaszkári vaníliát vagy szilvás betyárt, sőt az utóbbi napokban afféle unikumként megjelent az Aperol Spritz fagyi is, azt mondják, akik kóstolták, kesernyés, mégis vibrálóan üdítő, már-már koktélszerű.
Könnyebb dolgom lenne, ha meg tudnék enni egyszerre két gombóc fagyit, de viszonylag szerény körülmények között felnőtt kisgyerekként hozzászoktam az 50 filléres adaghoz, azt is csak szombatonként, vagy sátoros ünnepen, mondjuk, ha így, július közepe felé tartva a születésnapom közelgett. Jó bizonyítványért kis fémtálkába akár két gombóc is kerülhetett, de az még mindig csak az egy forintos adagot súrolta, lehetett talán 4 dekagramm az egész, csoki, vanília, puncs, karamell, olykor-olykor citrom vagy kókusz. Nem is nagyon volt több tárolóedény abban a kis falusi cukrászdában, aminek presszó kávéval kevert ostyaillatát, és a szomszédos étteremből idelibbenő dohányfüst fanyar keverékét ma is az orromban érzem.
Más ez a mostani hely, dizájnos, szépen berendezett, látszik, hogy nem hevenyészve dobták oda a rafinált színeket, mintákat, anyagokat, s valaki azzal is törődött, hogy legyen etetőszék a kisebbeknek. Megy a légkondi, kánikulában jobb ilyenkor bent maradni, bár a nyüzsgő teraszon legalább jól láthatjuk az errefelé korzózókat.
Megyek a minap is, készítem elő a pénzt, egy kenés ára épp azon a lelki határon van, hogy afféle apró kényeztetésként akár minden nap beleférjen a keretbe, de persze racionális okokból kimaradnak napok, egyrészt nem minden nap utazunk be a városba, másrészt van, hogy épp elfogy a pisztácia.
Hallom az árat, száz forinttal kevesebb, mint lenni szokott. Ritka az ilyen, fel is kapom a fejem, vajon az adag lett kisebb, ahogy mostanság kiírják az áruházakban figyelmeztetésképpen, nyilvánvalóvá téve az áremelkedést, vagy rosszul értettem az összeget. De a pultos lány a fejét rázza, nem, nem, egyszerűen csak árat csökkentettek, ne kérdezzem, miért, és ez már így is marad egészen nyár végéig. Még egy ok vagy inkább érv a mindennapi fagylalt, vagy ahogyan a nyelvújítás előtt nevezték, a „hideg nyalat” mellett.