Éjjel 1 óra után hosszan tartó álló vastapssal ünnepelte a nagyváradi Szigligeti Színház művészeit a Csárdáskirálynő előadása után a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján a közönség. Ilyet sem pipáltam még. Este 9 után kezdték a két szünettel négyórás produkciót, és negyed 2-kor még zúgott a vastaps, nem rohant haza a publikum. Meg akarta hálálni a Novák Eszter rendezte frenetikus előadást. Jó, jó, a Csárdáskirálynő általában siker, de hogy éjjel, szabadtéren, ami azért némiképp elviszi a koncentrációt, élénk figyelem kísérjen egy produkciót – erős reakciókkal, sok-sok nevetéssel, szinte tapintható meghatottsággal, nyílt színi tapsokkal –, majd utána egyszerre pattanjanak fel a közönség tagjai, és kezdjenek kapásból ovációba, az igencsak ritkaságszámba megy.
Nem támadt fel pedig se Honthy Hanna, se Feleki Kamill, se Rátonyi Róbert haló poraikból, akik a szerencsére felvételen rögzített, legendássá vált, óriási sikerszéria elementáris szereplői voltak, és fiatalkori rendezései közül Szinetár Miklós sem a Csárdáskirálynőt, hanem a Fra Diavolót vitte újra színre. Mitől ez a „tébolyult” siker? Egyrészt magától a Csárdáskirálynőtől, amiről merjük kimondani, hogy abszolút remekmű a saját műfajában. És amikor három nagy klasszikus magyar drámáról, Az ember tragédiájáról, a Bánk bánról és a Csongor és Tündéről beszélünk, ugyan merjük hozzájuk biggyeszteni a könnyű műfaj neveletlen gyermekét, a Csárdáskirálynőt is, amit nem mellesleg nyilván többen láttak világszerte, mint a másik hármat együttvéve. Ez a zseniális operett ugyanúgy képes magába szívni és visszatükrözni a kort, mint más remekművek. Mohácsi János például egykor Kaposváron, majd később Székesfehérváron a harmadik felvonást hadihajón játszatta, ami egyáltalán nem légből kapott kitaláció, hiszen Kálmán Imre az I. világháború alatt írta, egy időre abba is hagyva a munkát. Azt mondta, nem tud dolgozni amikor a fegyverek dörögnek. Ráadásul a végén a hajó el is süllyedt, eléggé áthallásosan azt is jelezve, hogy itt az ideje az akkori rendszer elsüllyedésének. A produkciót közvetítette a tévé, szép kis botrány kerekedett belőle, hogy mit mernek művelni a Csárdáskirálynővel?!
Megboldogult egyetemista koromban, amikor Jancsó Miklós rendezte Miskolcon, szintén kiadós botrány kerekedett belőle. Volt benne meztelen nő, ahogy a filmjeiben. Amúgy a darab egyik fő helyszínén, egy orfeumban, tulajdonképpen miért is ne lehetne? Amikor azt énekelték, hogy „beugrom a nagybőgőbe” tényleg beugrottak egy hatalmas nagybőgőbe, miközben volt zászlólengetés, az eltúlzott magyarkodás paródiája. És ahogy Miska főpincér mondja az egyik szeparéra mutatva, „meg ez, meg az”, utalva a sikamlósságra, arra, amit már egy lokálban is jobb elfüggönyözni. Jancsó fölöttébb frivol, a disztingváltságnak élvezettel fityiszt mutató, vagányul polgárpukkasztó előadást vitt színpadra, a polgárok jelentős része pedig pukkadt is. Tavaly Béres Attila rukkolt elő a Csárdáskirálynővel Miskolcon, és tőle szokatlanul, meglehetősen hagyományos előadást csinált, ahogy ezt tette korábban Kecskeméten is. Mindkettő igencsak jó volt. Nem volt bennük különösebb kunszt, pontosan elemezte a szituációkat, valódi drámának tekintette az operettet, igazi egymásnak feszülésekkel, hatalmas érzelmekkel, csalódásokkal, összeveszésekkel, kibékülésekkel, jó zenei, és különösen Miskolcon, remek táncos megvalósítással. Amúgy az utóbbi esetében szintén álló vastapssal és ovációval a végén. Sokan idegenkednek az operettől, de ha jól csinálják, egyáltalán nem rózsaszín ködben úszó sziruposság-gyűjtemény, ugyanúgy képes „a kor tükre és foglalata” lenni, mint más jelentős darabok.
Novák Eszter sem tömködi tele a produkciót plusz gegekkel, meglehetősen komolyan veszi a darabot, igencsak alaposan elemzi a szituációkat. Például az orfeumi búcsújelenetben tényleg sikerül eljátszani azt, hogy attól, hogy a lokál fényes csillaga el akar utazni Párizsba, mindenki kikészül, mert valóban imádják. Olyan feszültsége van ennek, mint amikor két szerelmes életre-halálra örökre szakít. Csak hát itt minden férfi veszettül bele van zúgva Silviába. És Tasnádi-Sáhy Noémi olyan szép, remekül éneklő, vonzó nőt alakít, aki erre rá is szolgál. Egy nagy „család” van összeomlóban attól, hogy elutazik, és hiába a fényes párizsi szerződés, őt is megviseli a válás, mindenki a szívéhez nőtt, de különösen Edvin herceg, Nagy László Zsolt alakításában, akitől társadalmi rangkülönbség választja el, pedig gyógyíthatatlanul szerelmesek egymásba. És persze ott van még Bóni gróf is, Sebestyén Hunor megformálásában, a barátja, aki ugyancsak belepistult Silviába. Nem csak úgy tréfásan vetélkednek egymással, ahogyan ezt általában játszani szokták. Gyilkos tekintettel néznek a másikra, bevadulva ölre mennek, hihető, hogy hamarosan lepuffantják egymást párbajban. Az előadásban abszolút kijátsszák a nagy érzelmeket, a lángoló szerelmet éppúgy mint a csalódást, a kétségbeesett dühöt, az elkeseredést, de a kitörő örömet, a boldogság felé „menetelést” és azt, hogy ezt mindig megakadályozza valami.
Közben megmarad a játékosság, tobzódik a szatirikus, pikírt humor, a Nagyvárad Táncegyüttes teljes létszámban bámulatosan ropja Bóbis László koreográfus intenciói szerint, és nem csak „sormintaként”, hanem a helyzetekhez abszolút illően, erős kifejezőerővel. A Partiumi Keresztény Egyetem magánének szakosai pedig kiadós akusztikai élménnyel szolgálnak. Fodor Viola díszletei, főleg az álmodozásra, de ráébredésre is alkalmas ringlispíl figurái, melyeket meglovagolnak a szereplők, felidéznek békebelinek tűnő, ám egyáltalán nem békés korokat. Bajkó Blanka Alíz jelmezei szín-és formakavalkáddal szolgálnak.
A „lejtőn felfelé sem lehet megállni” kijelentés illusztrálására az egykori orfeumcsillag, aki már hercegné, csillagkeresztes dáma akar lenni az udvarban – ezért szeretné Edvint mindenáron érdekházasságra rávenni. Cecíliából, Tóth Tünde alakításában, a rangért való hajsza szinte teljesen kiölte a korábbi érzelmeket, emlékeket. De hát ugye a múltat nem lehet végképp eltörölni, akkor sem, ha már herceg a nem túl eszes férje, ifj. Kovács Levente alakításában. Stázi bárónő (Kocsis Anna) szubrettséghez kellő tűzrőlpattantsággal, életvidámsággal lép elő. A rafináltan agyas Miska főpincér Kocsis Gyula; a nagy szívű, segítőkész rezonőr Kerekes Ferkót Dimény Levente adja. Hermann Szabolcs magas hőfokon vezényli a zenekart.
Mindenki bedob apait-anyait. „Összelélegzik” színpad és nézőtér. Végül ritka mámoros hangulatban pattannak fel a nézők a székükről, hogy állva, kiadós ovációval ünnepeljék a szereplőket.
