Ez a bizonyos házsor mára annyira belesimult a környezetébe, annyira megszokta a szem, hogy a pestiek sem tudják: egy rekorder előtt várnak a 6-os villamosra. A József körút 46., 48. és 50. első látásra még csak nem is különbözik nagyon a körülötte álló házaktól (másodikra azért már igen), és ma már igencsak nehéz elhinni, hogy másfél évszázaddal ezelőtt a jó, tiszta levegővel és a szép, Budára nyíló kilátással hirdették az itteni lakásokat. Pedig hát kétségtelen: bőven álltak még erre tehénistállók, amelyek falusiasan erős illatokat eregettek, és mivel földszintes házakon, kocsiszíneken, kunyhókon kívül nem volt itt semmi, a panorámába sem tudott semmi belezavarni.
De egyáltalán, hogy születhetett meg egy darab Nagykörút pont itt, az akkori Stáció (ma Baross), Bodzafa (Rökk Szilárd) és József utcák között? Igen sok baj kellett ahhoz, hogy erre sor kerülhessen. Először is, sajnos, el kellett hunynia az itt nagy telkeket birtokló Brem Ferenc mészárosmesternek, hogy aztán a frissen alakult Pest-Budai Építő Társaság megvásárolhassa a hagyatékból azt a földcsíkot, amelyről a bennfentesek ekkor már erősen sejtették: inkább előbb, mint utóbb elveszíti külváros jellegét.
1869-et írtak ekkor, és a Pest-Budai Építő Társaság minden ízében az új idők szülötte volt. Nemcsak azért, mert közleményeiben előszeretettel nevezte magát „budapestinek” – noha a városegyesítés még a jövő zenéje volt –, hanem mert meglátta a nagy lehetőséget a város fejlesztésében meg a Pestet körülvevő majorságokban és kövezetlen utakban.
A bérházakat saját beruházásban, illetve megbízásra építeni szándékozó részvénytársaságot 12 millió forint alaptőkével az Angol-Magyar és a Franco-Magyar Bank, no meg a kisrészvényesek pénzéből hozta létre a kor elitje. Az elnök Lipthay Béla báró volt, a kormányzó tanácsnokok között megtalálható volt Wahrmann Mór, Ybl Miklós, Szkalnitzky Antal és Schosberger Zsigmond is.
A társaság még 1869 folyamán több telket is felvásárolt, így lett házhelyük a Lipótvárosban, az Aldunasoron és a Józsefvárosban is, konkrét tervekről azonban csak egy Akadémia utcai bérház esetében tudni. Mielőtt úgy istenigazából nekiláthattak volna a munkának, szélsebesen tönkrementek, és 1871-ben már csak a társaság felszámolásáról és a részvényeseknek juttatott fájdalomdíjakról lehetett olvasni. A Brem-féle telkeken nem is hagytak más nyomot, mint a nevük bejegyzését az 1871-re kiadott német nyelvű városi címtárban, valamint a sorsát minden felépítmény nélkül váró földdarab rajzát az 1872-es Halácsy-féle pesti térképen. Hogy mi volt a csőd oka, azt ma már nehéz volna kideríteni, de tény, hogy a kényszerű felszámolás kifejezetten jó helyen lévő telkeket hagyott hátra, hogy az élelmesek lecsaphassanak rá. Különösen igaz volt ez a Józsefvárosra, ahol már 1870 februárjában kimondatott: „az építő társaság tulajdonát képező, és a József-, Stáczió, és Bodzafa utczák sarkán létező telkek szabályozása és beosztása függőben tartatott, míg a körút vonala végleg meg leend állapítva”.
Elsőként Deák Karolina eszmélt, az 1830-as évek óta ismert és becsült pesti szűcsmester, Deák János lánya. Talán némi bennfentes információ is közrejátszott abban – lévén a pesti főpénztárnok, Hebelt Ede felesége –, hogy már 1871 legelején megvásárolta a Stáció utcára néző telket. Átellenben, a József utca sarkán fél évre rá lett tulajdonos Szabó Ferenc kávés, aki nem messziről érkezett ide: a Bodzafa utcában volt kávéháza, és ott is lakott. Végül kis késéssel, 1873 elején vette meg a középső házhelyet Mendl István, a jó nevű terézvárosi bádogosmester. Igaz, az építkezéssel nem igazán maradt le, hiszen az engedélyeket csak akkor kezdték kiadni, amikor a körút nyomvonalát telekről telekre rárajzolták a térképekre.
Képzelhetjük a kortársak meglepetését, amikor az addig ismert sáros falu közepén szárba szökkent a világváros.
Ahogy a Pesti Napló 1873 novemberében írta: „Oly házak, mint a Szabó-udvar, vagy a Mendl-ház, melyek a Dunasornak is becsületére válnának, — mindenkép megérdemelnek annyit, hogy mint első és megvalósult telepjei egy uj és szép tervezetnek, környékük által is imponáljanak. Az előttük elterülő nagy tér megérdemli, hogy sétánynyá vagy parkká alakítsák át; meg azt is, hogy ne tűrjék meg a viskókat körüle, vagy ha már építkeznek, szigorúan alkalmazkodjanak az uralgó ízléshez, melyet a meglevő házsor jogosan képvisel.”
Ami az „uralgó ízlést” illeti, a három ház híven tükrözi az akkori divatot, és akár egy kéz munkájának is hihetnénk a sort, pedig három különböző építész tervezte az épületeket: Szabóét Villax Ferenc, Mendlét Hauszmann Alajos, Deák Karolináét pedig Dörschung Antal. Az újságírónak az a vágya is elég gyorsan teljesült, hogy a kis szakasznyi körút nyerjen némi városias jelleget, hiszen az út makadámborítást kapott, kialakították a járdát és a főváros a fák ültetését is magára vállalta. A viskók eltüntetésére azonban egy bő évtizeden keresztül hiába vártak az itt élők, mert a nagyszabású munkálatokat megakasztotta a bécsi tőzsdekrach.
Mire 1885 után újraindult az építkezés a Nagykörúton, Szabó Ferenc már réges-régen tönkrement. Pedig 1873 őszén cirkalmas közleményben hívta fel a vendégsereg figyelmét új üzletére: „Miután eddigi a Bodzafa utczában levő kávéház helyiségeimet elhagytam és a körúton »Szabó udvar«, József utcza sarkán létező saját házamba költözöm, kötelességemnek ismerem tisztelt vendégeimnek eddig tanúsított bizalmukért legbensőbb hálámat kifejezni. Ezen bizalom megszilárdítása s a tisztelt közönségnek továbbá is uj helyiségemben állandó lebilincselése végett semmi költséget sem kíméltem, hogy kávéházamat a legnagyobb kényelemmel és diszszel berendezzem s folytonos törekvésem leend, hogy jó kávé, jeles italok s kitűnő tekeasztalok, ezek közt az úgynevezett Caramból-tekeasztal által szives látogatásukat s bizalmukat részemre biztosítsam.”
Minden bizonnyal a nem kímélt költségek vezettek oda, hogy Szabó Ferenc házát alig másfél év elteltével elárverezték, és a csődtömegből csak a kávéházat sikerült kimenteni. A nyolcvanas évek közepén már a kávés özvegye, Berró Anna vezette, míg végül a századvégen ő is eltűnt a címtárakból.
Deák Karolina és Hebelt Ede viszont szolid, polgári életet élt, mégpedig a körúti bérház első emeletén, s miután Hebelt nyugalomba vonult a fővárostól, az egész nyarat zugligeti villájukban töltötték. A nyugalmazott főpénztáros alig egy évvel élte túl a háztulajdonosnőt, de – gyermekük nem lévén – a bérház így nem Deák Karolina tucatnyi testvérének valamelyikére, hanem a Hebelt-rokonságra maradt. Hebelt Ede nővére pedig, amint lehetett, pénzzé tette az örökséget: egy ’49-es hős, a török hadseregben karriert csináló tiszt, Fritsch Gusztáv – török nevén Iszkender Bej – özvegye volt ugyan, de Isztambulban továbbra is a szultáni háremben adott zongoraórákból élt.
A három úttörő építkező közül kétségkívül Mendl István élte legsikeresebben az életét. Mire beütött a tőzsdekrach, ő már rendkívül nagy vagyonra tett szert a bérházak számára gyártott vízvezetékekből és az utcai közvilágításban használt légszesz-szerelvényekből. Aztán az egész vállalkozást eladta, és onnantól az élete első negyven évében megszerzett befolyásából élt. Igazgatósági tag volt az Első Magyar Részvény-Serfőződében Kőbányán és alapító a Magyar Országos Központi Takarékpénztárban. Három emeletes bérházat épített az Andrássy úton, oda költözött át az Akácfa utca Király utcai végéről. Nyaralója volt a Svábhegyen, délszaki növényekkel teli üvegháza a pesti kültelkeken. Ő alapította az első polgári klubot a Teréz-templommal szemközt, a Benkert kávéház feletti emeleten, aztán ő volt a kezdeményezője a Terézvárosi Kaszinó létrehozásának is. Helyi hangadó és rendíthetetlen szabadelvű szavazó lévén igényt formált arra, hogy beleszólhasson, kit indít a kormánypárt a választókerületben; amikor ez egyszer elmaradt, az anekdota szerint Wekerle miniszterelnöknek személyes látogatással kellett kiengesztelnie a felpaprikázódott „városrész-nagyot”. Amikor pedig a pápa az erzsébetvárosi plébánia alapítása körüli ügybuzgalmáért és anyagi áldozatvállalásáért a Szent Gergely rend lovagkeresztjét adományozta neki, a kitüntetés átadására egy egész küldöttség zarándokolt el hozzá, a főpolgármester vezetésével.
Hatvanéves kora körül, az 1890-es évek közepén azonban kezdett leáldozni Mendl István csillaga. Drasztikusan romlott a látása, lassan visszavonult a közélettől, majd mindennél nagyobb csapást jelentett számára, hogy elhunyt a felesége, a pesti patrícius családból származó Wagner Anna.
1905 decemberében egy hosszú cikket szentelt a közéleti munkálkodásának a Hazánk, amelyben „néhai”-ként említették, és feltették a költői kérdést: „Ki emlékszik ma még Mendlre, erre a kedves modorú, gazdag emberre? Csak a régebbi vízvezetéki készülékeken bukkanunk még házakban, utcákon az ő nevére”. Január elején aztán tényleg meghalt Mendl István.
Az őt búcsúztató lapok még egyszer felidézték pályája állomásait, és részletesen tájékoztattak a végrendeletében hosszan sorjázó jótékony célokról. Gelléri Mór Ipartörténeti vázlataiban viszont egy egész társadalmi osztályt búcsúztatott el vele együtt. Mint írta: „Nem az ő hibája, hogy a régi patricius-családok ivadékai nem tartották meg domináns szerepüket, hogy Iassan-lassan a lateinerek vették át ezt a szerepet.” Ami azt illeti, Mendl József körúti háza ekkor már egy ügyészé volt; a Szabó-udvar egy orvosé, Deák Karolina bérházát pedig egy új földesúr vette meg.
Mendl István egyébként éppen megélte a Nagykörút elkészültét. A nagyszabású útvonal mentén, amelynek születésénél ő is bábáskodott, épp ezekben a hetekben került tető alá az utolsó lakóház.
