Ókori szerelem, képzelt lények, az idő, virtuális festészet, art brut és írók otthonai - rekordszámú programmal zajlott szombaton a 22. alkalommal megrendezett Múzeumok Éjszakája, mely országszerte közel négyszázötven intézményben több mint kétezer-kilencszáz eseménnyel várta az érdeklődőket kora délutántól késő estig. Mi is szemezgettünk, átadva magunkat az ország legnagyobb kulturális eseményének.
Lépre csalni az isteneket
A Szépművészeti Múzeumban dióhéjban, vagyis húsz perces blokkokban beszéltek szakemberek művészettörténeti ínyencségekről a Dózsa György úton. Mertus Ágnes múzeumpedagógus például a fantasztikus lények világába kalauzolt, rámutatva arra, hogy ezekre a kreatúrákra manapság is nagy az igény – gondoljunk csak a rajz-, sci-fi és horrorfilmek szörnyeire. Az előadásban a fókusz a múltra, az ókor és középkor lényeire és azok testi jellemzőire, na meg az apró különbségekre esett. Kiderült, hogy az emberfejű, oroszlántestű szfinx az egyiptomi és a görög kultúrában is felbukkan, de csak az utóbbiban van szárnya, míg a madártestű szirének nemcsak az Odüsszeiában jelennek meg, hanem egy ismert kávéházlánc logójában is.
Marina Eszter az ókori szerelemről mesélt, de ő történeti áttekintés helyett két festményre koncentrált: a Szépművészetiben látható Venus, Amor és féltékenység című Bronzino-olajképre, és annak a londoni National Gallery-ben látható párdarabjára, melyen szintén feltűnik a szerelem istene és istennője. A művek kapcsán a részletekről esett szó, melyek igencsak beszédesek: Venus mellett felbukkannak az attribútumai is, mint az aranyalma és egy gerlepár, miközben a háttérben jelen van a megtévesztés allegóriája is, aki noha egy ártatlan tekintetű lány, a teste hüllőszerű, az egyik kezében fullánkot tart, a másikban pedig lépesmézet, hogy a szó szoros értelmében lépre csalja az isteni párt.
Befagyasztott idő
A Ludwig Múzeumban már elvontabb előadást hallhattunk: az Időgép című kiállításon az idő került a középpontba a művészeti alkotásokon keresztül. Az időnek ugyanis sok fajtáját ismerjük, melyek közt szerepel személyes, objektív, történeti, családi, párhuzamos és antropológiai is. – Igazából nem is létezik olyan, hogy idő, az csak a tudatunk egy helytelen, szabálytalan működése. Gyakorlatilag egy tudati hiba – kezdte meg a téma felderítését Thimár Attila irodalomtörténész. Majd a teremben körbenézve megállapította, a múzeum egy befagyasztott időállapotot mutat be, amelyet képeinek folyamatos újrarendezésével lehetne megmozdítani, aminek a dolgozók nem örülnének.
– Olyan állatok vagyunk, akik megőrülünk attól, hogy kik a szüleink és honnan jövünk – mondta a családi idő kérdésére reflektálva Attila beszélgetőtársa, Bánki Éva író. – Nem beleszületünk, hanem beleátkozódunk valamilyen történelmi időbe, és nagyon nehéz kigubancolódni – tette hozzá, majd mesélt az amerikai horror szerepéről, mely rémisztővé tesz mindent, ami öreg. – Annyiféle időben élünk, hogy igazából nincs a jelenünkhöz valódi kapcsolatunk – fogalmazta meg a legaktuálisabb problémát. Aztán a Fordított idő című könyve kapcsán elárulta, időszerkesztését a tenger tapasztalata inspirálta, a kiszámíthatatlanság poétikája jellemzi. – Magyarként ez a dimenzió hiányzik az életünkből, ez a hihetetlenül felszabadító tapasztalat, hogy mindig van huszonötödik óra, nem kell meghalni a huszonnegyedikben.
Kortalanul alkotni
Az éjszaka során az alkotni vágyó közönség is megtalálta a számítását: a Budapest Art Brut Galéria (BAB) például nyílt alkotókörként várt kicsiket és nagyokat, az egyik közönségkedvenc a kollaboratív VR festészet volt, amely az ELTE PPK Neveléstudományi Intézetnek köszönhetően valósult meg. A virtuális valóság segítségével 3D-s multimédia installációt alkottak a résztvevők, egymás műveit kiegészítve. Remekül látszott, milyen bátran és kreatívan nyúlnak a kisebbek a technológiához, akik az egész teret áttáncolva alkottak.
A kiállítótérben a Kispesti Forrásház mentális betegségekkel élő pácienseinek műveit is megnézhették a látogatók egy időszakos kiállítás keretében. A munkák a Forrásház alkotókör foglalkozásain készültek, olyan lelkes art brut művészek által, mint Bozóki Péter.
A BAB védett munkahelyként nem csak a kiállítások tematikájában igyekszik hirdetni a társadalmi elfogadás fontosságát, a galéria maga is pszichoszociális fogyatékossággal élő munkavállalókat alkalmaz, akik a Múzeumok Éjszakája során is segítettek minden betérőnek. Így volt ez a szabadtéri festésen is a kertben, ahova sokan már visszatérő alkotóként érkeztek, családostul, barátokkal, önállóan, vagy akár randevú keretében – az elkészült alkotásokat a műkedvelő támogatók megvásárolhatják, segítve az alapítvány munkáját és a megváltozott munkaképességű dolgozókat.
Az éjszaka során egy közös installáció is készült Ez vagyok én… címen, amihez a résztvevők saját arcképüket alkothatták meg színes formákból, és személyes képek születtek a galéria egyik munkatársa által készített Edvard Munch Sikolyát idéző festmény előtt is.
A gép forog, az alkotó nem pihen
Este tizenegykor kortárs magyar írók otthonaiba nézhettünk be a Petőfi Irodalmi Múzeum dísztermében, ahol Grisnik Petra színművész beszélgetett Valuska Gábor fotográfussal, aki 2007 óta fényképezi a legnagyobb szerzők dolgozószobáit a Könyves Magazinnak – a képek először nyomtatott változatban jelentek meg dupla oldalon, majd a lap megszűnése után csak online. – Mindig irigykedtek rám az emberek – mondta Valuska, hozzátéve, neki természetes, hogy írók otthonaiban jár, először Parti Nagy Lajost látogatta meg. A beszélgetés során kulisszatitkok is kiderültek, Dragomán György például csak úgy szeret alkotni, ha a szobájában üres falat lát – ezért a festményeit is képes levenni –, illetve, hogy „műhelyének” sarkában egy, a főzéshez használatos szuvidáló géppel is rendelkezik.
És persze a miértekre is választ kaptunk: Csukás István azért dolgozott írógépen, mert számítógépen játszott volna, a szobájában pedig azért volt sok a gyerekrajz, mert a neki címzett alkotásokat nem volt szíve kidobni. Péterfy Gergely és Péterfy-Novák Éva pedig együtt szeretnek írni, alkotni: – Gergő a kertre néz, Évuka pedig Gergőt nézi. Kinek mit adott a sors – foglalta össze a helyzetet Valuska.
De nemcsak a terek voltak beszédesek, olykor egy-egy tárgy is sokat mondott: Grecsó Krisztián parkettáján kézi súlyzó pihent, Simon Márton asztalán egy nagy méretű Darth Vader legófigura, míg Konrád Györgyén kávéscsészék és öngyújtók sorakoztak, miközben az író a kezében tartotta pipáját.
Infó: 22. Múzeumok Éjszakája. 2024. június 22.-23.
