– Azt a kurva, baszd meg, nézd már, mennyi buzi.
A Széchenyi fürdőnél a Mexikói út felé 10-12-en szálltak fel a kisföldalattira, mindenkinek szivárványos zászló volt a kezében. Ezeket a 29. Budapest Pride szervezői osztogatták a résztvevőknek. Róluk beszélt ilyen stílusban egy középkorú nő, a mellette ülő férfinak. Előttük egy 5 év körüli kisfiú ült.
Az elfogadásról szóló szombati esemény délután felvonulással kezdődött a Bajcsy-Zsilinszky út – Andrássy út útvonalon, a menet végül a Vajdahunyad vára előtti zöldterületre érkezett. A forgatag színes volt: babakocsiban toltak kisbabákat, az idősebb korosztályt is sokan képviselték, és szép számmal voltak afroamerikai és ázsiai résztvevők is. A szervezők azokat buzdították csatlakozásra, akik egy szabad, elfogadó és demokratikus országban szeretnének élni. Az esemény házigazdája Karafiáth Orsolya, író, költő volt, aki felszólalását azzal kezdte, unja, hogy mindig ugyanarról kell beszélni: küzdelemről, az el nem fogadásról. Washingtonban van egy esemény – mondta –, amelyen melegek és nem melegek együtt futnak magas sarkú cipőben. És „senki nem hörög a pálya mellett, hogy rohadt buzik, mert akinek nem tetszik, az tovább megy". Szerinte Magyarországon a hatalom mindent megtesz azért, hogy a homofób hangok jelen legyenek, a gyűlölet tematizálja a közbeszédet. Gyűlölni nem kell – folytatta –, mert jól látszik, azzal nem mennek semmire. Megköszönte az Orbán-kormánynak, hogy „túltolták a fiúk”, szerinte „a mesterterv” része volt elmenni a falig, megmutatni mi a gyűlölet, hogy aztán az természetesen csapjon át az elfogadásba."
A színpad előtt a tömegben hosszú rózsaszín műhajával, Barbie-ruhában kifejezetten feltűnő jelenség volt az egyik férfi. – Csak a Pride-on viselek ilyen outfitet. Tavaly előtt szivárványszínű szoknyában voltam, tavaly meg vámpírnak öltöztem, fekete ruhában, fehér hajjal. Ez részemről inkább művészet, polgárpukkasztás, figyelemfelkeltés, harc az elfogadásért.
Elmesélte, hogy 10 évig élt együtt a feleségével, elváltak, most nincs párja, de ez nem baj, szeret egyedül lenni.
Érzelmileg nem vagyok meleg, ha a nemi identitást kell nézni, akkor biszexnek vallom magam. A munkahelyemen heteróként ismernek, nem tudnak rólam semmit. Nem tudom, hogy gáz lenne-e, ha kiderülne, hogy itt vagyok, mindenhol vannak rossz emberek.
Azt mondta, vegetáriánus, és sokszor még emiatt is kap megjegyzéseket. – A hétköznapokban nem ismernél rám – mondta, hozzátéve: ha vége az eseménynek, akkor is átöltözik, itt van a hátizsákjában a szolid rövidnadrág, és póló.
A színpadtól távolabb egy család telepedett le a fűre. Apa, anya, kisfiuk, és kutyájuk, egy gyönyörű agár.
– Hiszünk az elfogadásban, abban, hogy a család az család – kezdte a fiatal anyuka. Elmesélte, hogy neki személyesen is van kapcsolata ezzel a témával, mert az öccse meleg. – Én 35 éves vagyok, a testvérem 30, könnyű kiszámolni, hogy nem abban az időszakban nőttünk fel, amikor bárki kiállt a melegekért. Nagyon konzervatív szüleink vannak, mindennek és mindenkinek meg volt a helye. Jó gimibe kellett járnunk, azt mondták olyan munkád legyen, amivel a jövődet építed. De elfogadták az öcsémet.
Az iskolában viszont már nehezebb volt a helyzet – mondta. A verbális bántalmazások egy életre nyomot hagytak a testvérében, de abban a bizonyos jó nevű és hírű gimnáziumban fizikai erőszak is volt.
– Agyrázkódással, törött csontokkal került kórházba. Ma már nagyon sok barátja van, vezető egy cégnél. Most is éppen dolgozik, azért nincs itt. Amikor a négyéves kisfiamnak elmondtam, miért és hova jövünk, nem értette, mert neki az a természetes, hogy mindenki azzal él, akivel akar. Arról is mesélt, hogy élték meg amikor kiderült, meleg emberek nem fogadhatnak örökbe gyereket. – Itt sírtunk a Hősök terén. Amikor mi gyerekek voltunk, egy nevelőszülő házaspár lakott mellettünk. Kis faluban nőttünk fel, ma is ismerünk ott ilyen családokat. A helyzet nem sokat változott, akkor is, most is bedobták hozzájuk a kamaszokat, meg az egészen kicsi gyerekeket. Nem olyan jó nekik. Az öcsém meg nem vehet magához egyet sem, pedig ő nagyon király életet biztosítana neki.
