Mondhattam volna a „betyár” helyett zsiványt is, de az ember nem akarja sértegetni a miniszterelnököt. A lényeg úgyis a „magányos”.
Orbán nagyratörő európai tervei Brüsszel elfoglalásáról, a szélsőjobboldali és lehetőleg putyinbarát hatalomátvetelről befuccsoltak. Remélt eszmetársai ugyan erősödtek valamit, (sokan vannak, de nem elegen), ő és pártja viszont egyedül maradt. Egyelőre senki komoly ember és komoly erő nem akar velük szóba állni.
Egyszer már kiküldték a folyosóra: ugyan, nem nézné-e meg, hogy ott van-e. Kiment, pedig nem is kellett kimennie, ahogy finoman szoktuk jelezni az illemhely szükségét. Most akár be is rendezkedhet a folyosón: kiszorulhat a döntési folyamatokból.
Úgy fest, jelentős partnerek nélkül, egyedül marad. Pedig, mint Garas Dezső és Kern András bohócfigurái éneklik Presser filmdalában: „Egyedül nem megy, egyedül nem megy, ohohó.”
A miniszterelnök persze nem viselhet piros orrot és ormótlan bohóccipőt. Mégis van magánszámában valami komikus. Vagy inkább tragikomikus, hiszen mi nem a közönség soraiban élvezzük, perecet majszolva a produkciót. Bevonszoltak minket a porondra, a bohócok ide-oda lökdösnek, hivatkoznak és mutogatnak ránk, miközben fogalmunk sincs, mi következik a forgatókönyvben. (Ha van ilyen egyáltalán.)
Dettó ugyanez a helyzet a NATO-ban. Úgy hírlik, az igazán bizalmas információkat lehetőleg meg sem osztják a vezetőinkkel. Akik nem mentek sokra a különállással. Orbánnak végül be kellett adnia a derekát a gyűlölt „holland fickó”, politikája kritikusa főtitkárrá választásához. Itt is egyedül maradt. Kiszemelt román jelöltje visszalépett, az utolsóként vele tartó szlovákok egy nappal az ő kényszerű beleegyezése előtt már megállapodtak a többséggel. A szlovákok legalább értelmezhető alkut kötöttek, Orbán viszont csak egy nem létező engedménnyel takargathatja a kudarcát: magyar katonák nem vesznek részt az ukrajnai misszióban, ami egyébként sem hadviselést jelent. Miközben tudjuk: a részvétel a NATO szabályai szerint amúgysem kötelező.
Most nézhetjük az ország élén a magányos betyárt, aki szövetségeseinkből ellenséget csinálva rájuk lődözött, tőlünk meg vígan rabolgatott, amit csak megkívánt. Szerencsére a magyarban a „betyár” alakja körül van egy kis romantikus dicsfény. Kevésbé andalodtak el a romantikától azok, akiket a betyár kirabolt. Micsoda fantáziátlan, kicsinyes, földhöz ragadt látásmód! Még jó, hogy a magyar politikában ma másként van. Most gyakran azok szeretik legjobban a rablót, akiket megkárosít.
Különben is, ki ne ismerné Lehár érzelmes nótáját a magára maradt öreg betyárról. (A mi miniszterelnökünk természetesen nem vén betyár, ne is mondjanak ilyet. Egyrészt magam is érzékeny vagyok az életkorok emlegetésére, másrészt hozzám képest ő még élete delén járó férfiú, legfeljebb kormányzati ciklusait tekintve szép kort megélt, tapasztalt vezető.) „Deres már a határ, őszül a vén betyár,/ Rá sem néz már sohasem a fehérnép. / …senkije sem maradt,/ Egyetlenegy hű társa a szegénység.”
Hála istennek, a kormányfőt kevéssé fenyegeti a szegénység komor árnya. Viszont a fehérnépekkel tényleg baja van. Ez az Ursula von der Leyen és Melloni valahogy nem csípik őt. Vagy nem eléggé. Pont, mint a dalban: rá se igen néznek. Pedig az utolsó percig abban bízott: az Európai Parlamentet vezető koalíció, a mérsékelt, demokratikus jobboldal, baloldal és liberálisok szövetsége látványosan visszaesik, és ennek hatására a néppárti jobboldal inkább a szélsőjobbhoz, Meloniékhoz közeledik, felbontva együttműködését eddigi partnereivel. Egyik feltétel sem jött be. Pech. A baloldal ugyan valamelyest visszaesett, de a Néppárt még erősödött is. Sem szándéka, sem oka nincs a jobbszél felé haladni. A végén Orbánt Meloni is kikosarazta. Hiába, az asszony ingatag. Meg pletykás, ahogy a Kúria jóvoltából Varga Juditról értesültünk. Meloni kiszámolta: a Fidesz belépésével frakciója többet veszítene mint nyerne. A finnek és svédek közül még a szélsőjobboldaliak sem felejtették el országuk NATO-csatlakozásának gáncsolását, és elutálták az új jelentkezőt.
A baloldalnak ennek ellenére van gondolkodni valója. Amit Orbán célul tűzött ki: a középjobb szélre tolódása, kézfogása a populistákkal létező veszély. Most nem jött be. De ha az európai (benne a hazai) baloldal tovább gyengül, már nem lesz olyan kívánatos partner. Pedig a válságok és veszélyek közepette az Unióban most a fő választóvonal nem bal és jobb (mármint középjobb és középbal) között van, hanem a nyugati demokrácia és a keleti típusú autokrácia között. Ettől még nem múlik el -ne is múljon- jobb és bal társadalomeszményének különbsége, de most, a bajban, a váltógazdaság helyett a demokratikus, szabadságközpontú oldalon a széles és stabil koalíciók védik jobban a nyugati demokráciát.
Érdekes, hogy éppen a legeurópaibb magyar pártjaink itthon mintha más gyakorlatot követnének. Amely együttműködést előmozdítanának Európában, azt teljes erővel hárítják itt.
Pedig a magányos betyárt itthon sem állíthatja meg más, mint a széles választói népfront. Amíg ezzel nem találja szemben magát, fütyörészve rabolhat tovább.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.