Pörög, nyüzsög, nyüszög, intézkedik, egy pillanatra nem áll meg, mintha plutóniumot reggelizett volna, és persze a szájából folyamatosan kilóg valami, vagy a zsinóros labda madzagja, vagy egy szétharapott, azonosíthatatlan műanyag izé – na, hát ilyen egy vérbeli belga juhászkutya.
Nehéz elhinni, hogy Ego képes nyugton is maradni, pedig a gazdája, vezetője, kiképzője, Kiss Kíra esküszik rá, hogy a lakásban teljesen nyugodtan hever a kanapén, mint akiből kivették az elemet.
Kíra egyike annak a 25-30 önkéntesnek, aki a Mancs a Kézben Mentőkutyás Egyesület színeiben arra áldozza a szabadidejét, hogy fáradhatatlanul gyakorolva, képezve magát és kutyáját, bajba jutott embereket kutasson fel, mentsen meg.
Az egyesület életébe Major Márk avat be, aki civilben marketingszakember, de szabadidejében a mentőkutyázás mellett problémás kutyák rehabilitációjával is foglalkozik.
Mint mondja, a mentőkutyás tevékenység nagyon sokféle feladatot lefed. Egyesületük főleg terület-, romkutató és személykereső kutyákat képez, hiszen Magyarországon rájuk van leginkább szükség. Szerencsére a legpusztítóbb katasztrófák, mint a lavina vagy a földrengés, nem jellemzők hazánkban, ennek ellenére e feladatokra is oktatnak néhány ebet, melyekkel aztán külföldi missziókban vesznek részt. Így volt ez a tavalyi törökországi földrengés után is, ahol az egyesületet két kutyavezető és kutya képviselte.
Az egyesület tagjai kivétel nélkül a saját kutyáikkal dolgoznak, együtt élnek velük. Ezek az ebek igazi családi kutyák, csak éppen „picit” jobban képzettek, mint egy átlagos házi kedvenc. A fajtaszortiment széles, bár természetesen a belga juhász felülreprezentált, hiszen az ő munkamoráljuk legendás, lényegesen gyorsabban és hatékonyabban képezhetők, mint más fajták, de van a csapatban német juhász, cane corso, bokszer, olasz vizsla, sőt menhelyi keverék is. Márk szerint nem feltétlenül a fajta a meghatározó, hanem a kutya egyedi adottságai. „Nagyon szeretjük, ha egy kutya pörgős, aktív, de emellett lényeges a jó általános kondíció is, hiszen a terepen sokszor nagy távokat kell bejárni. Ugyanakkor az agresszió vagy a félelem kizáró tényező, az a legjobb, ha mind emberekkel, mind más állatokkal semleges a viszonyuk. Nagy hangsúlyt fektetünk a szocializációra; a kutyák már egészen pici koruktól kezdve találkoznak mindenféle állattal, nemcsak kutyákkal, de például lovakkal, macskákkal is, hogy a későbbiekben ezek az ingerek ne jelentsenek nekik újdonságot, és ne zökkentse ki őket a munkából” – avat be Márk.
Bár nem tudunk a kutyák agyával gondolkodni, és nem vagyunk képesek olvasni a gondolataikban, azért jól látható, hogy az, amit mi kemény munkának találunk, számukra valójában játék. Kizárólag pozitív megerősítéssel zajlik a képzésük, a sikeres feladatmegoldásért óriási dicséret, jutalomfalat vagy játék dukál, attól függően, hogy a kutyát mi motiválja leginkább, a sok közös gyakorlás pedig építi a kapcsolatot az eb és gazdája között. „Lényegében ők ezt egy hatalmas buliként élik meg. Kívülállók gyakran néznek minket bolondnak, amikor hangosan ujjongunk és örömködünk, ha a kutya megtalál egy eltűnt személyt a tréning során, de őket tényleg így lehet motiválni. Amikor meglátják, hogy abban a ruhában vagyunk, amelyikben tréningezni szoktunk, a vezető felteszi rájuk a kereső nyakörvet, és meglátják a helyszínt, azonnal tudják, hogy kezdődik a buli” – mondja mosolyogva Márk, aki négy kutyával él, közülük kettő kereső- és terápiás kutya.
Az egyesületet többnyire eltűnt emberek felkutatásához hívják segítségül. Leggyakrabban idős, demens személyeket kell megkeresniük, akik elmennek otthonról, eltévednek, s nem találnak haza. Sajnos sokan pedig öngyilkossági szándékkal tűnnek el.
Márk őszintén beismerte, hogy nem minden keresés zárul eredménnyel, és olykor óhatatlanul tanúi lesznek tragédiáknak is. A csapat ilyenkor nagyon sokat segít kibeszélni, feldolgozni az átélteket. Mindig, mindenben számíthatnak egymásra, és ez nemcsak az egyesületre igaz, hanem az egész mentőkutyás-társadalomra, melynek tagjai rendkívül összetartóak; bárhol éljenek és dolgozzanak – nemzetközi szinten is –, mindenben segítik egymást.
Mindig minden önkéntestől meg szoktam kérdezni, őt mi motiválja ebben a karitatív tevékenységben – és rendre azt tapasztalom, hogy mintha nem is értenék a kérdést. A számukra ez teljesen természetes, mint a levegővétel. Kíra például szinte beleszületett ebbe, a nagynénje kétéves korában hozta le először a gyakorlópályára a kislányt. Kilencévesen kapta meg az első német juhászát, akivel elkezdte a képzést. Ő már azóta nyugdíjas, és Kíra tavaly óta Egóval tréningezik.
„Valószínűleg azért, mert ebben nőttem fel, de nekem az, hogy mindennap itt vagyok a kutyáimmal, igazi kikapcsolódás, feltöltődés. Boldog vagyok attól, hogy velük lehetek.
És azt is nagyon szeretem, hogy segíteni tudunk embereknek” – mondja magától értetődően a pályaválasztás előtt álló fiatal lány, aki alighanem az édesapja nyomdokába lép majd, és autóvezetést fog oktatni. Nemrégiben részt vett élete első világbajnokságán is, és bár a keresési feladat nehézsége kifogott rajtuk, cseppet sem csalódott, sőt büszke arra, hogy az engedelmes fázisban a 3. legjobb ponttal zárt, és óriási élményekkel gazdagodtak Olaszországban.
Négylábú segítőink napja
Június 20. a társállatok világnapja. Ezen a napon igyekeznek felhívni az emberek figyelmét arra, milyen sokféle feladatot képesek teljesíteni a kutyák: vannak köztük például terápiás, vakvezető, segítő, személykereső képzettségű ebek, de igazából bármiféle képzettség nélkül is képesek számunkra lelki támaszt nyújtani.
