Eddig kizárólag a szavazók vontak le érdemi következtetéseket a magyar belpolitika idei hosszú tavaszának földindulásaiból. Hiába kezdte ki a kegyelem-botrány a Fidesz erkölcsi hitelét a saját táborán belül is, és hiába söpört el komplett ellenzéki pártokat a reménytelenségbe beleunt választópolgárok dühe, egyelőre semmi jele, hogy az érintettek komolyan mérlegelték volna, mit kellene ezentúl másképp csinálni. Vagy ha esetleg mégis megfontolták, akkor valamiért arra jutottak, hogy nem kell változtatniuk semmin. A kormányzati térfélről újra a szokásos kettős beszéd hallatszik – egyrészt győztek, másrészt meg azért nem győztek mégsem, mert a balra tolódott jobboldal összefogott ellenük a sorosista-migránssimogató-háborúpárti baloldallal (ember legyen a talpán, aki az elmúlt két hétben kimondott szavaikból kihámozza, hogy most akkor sikerült elfoglalni Brüsszelt – hiszen ez volt az ígéret győzelem esetére –, vagy ellenkezőleg, véres fejjel zavarták haza a NER-hadakat a belga főváros falai alól). Ami pedig az ellenoldalt illeti, ott végképp az a benyomás, hogy csinálják tovább ugyanazt, ugyanúgy ugyanazok, amit eddig.
Pedig a falon megjelent írás – „megmérettél és könnyűnek találtattál” – ennél már nehezen lehetne egyértelműbb. Itt van egyrészt a választási eredmény: a Fideszének az értelmezéséhez sem kell politológiai diploma, az ellenzék számaiból pedig a láthatóan még a gyászmunkánál tartó magszavazókon kívül mindenki értett; azok is, akiket egyáltalán nem érdekel a politika. Másrészt meg a legfrissebb Medián-kutatás arról, hogy a rezsim pártja(i) és ellenzéke alól nem csak a fiatalok fogytak el, de jórészt a középkorúak is. Töprenghetünk rajta hogy ez mennyire igazságos vagy igazságtalan, de a tény attól még tény marad: a 40-en inneni generációk számára alapélmény, hogy a hagyományos pártrendszer által kínált, illetve a saját gondolataikban megformált jövőképeknek egyszerűen nincs közös részhalmaza.
A törvényszerű következmény minden hasonló helyzetben, hogy tömegek érzik magukat politikai otthontalannak (ezt láttuk februártól nagyjából áprilisig), és hogy az instabil állapotból átbillenünk egy új, már átrendezett stabilitás felé (amit a legrövidebben a Tisza névvel lehet leírni). Ha a régi szereplők változás-képessége továbbra is minimális marad, akkor az a papírforma, hogy ebben a folyamatban a június 9-i voksolás csak egy pillanatfelvétel, és nem a végkifejlet volt. Igaz, a Fidesz nagyon szeretné az ellenkezőjét láttatni, az első megnyilatkozása alapján a DK-vezérkar pedig egyenesen azt, hogy hamarosan visszalendül az inga. A valóság azonban az, hogy 2010 óta egyszer sem lendült visszafelé – hogy kiakadt, kiakasztották, vagy egyszerűen ellopták, azt majd a történészek fogják kideríteni utólag –; tartunk tőle, hogy most is indokolatlan erre várni. Sokkal valószínűbb, hogy az egész szerkezet összedől, és valami más fog felépülni a helyén. Ha szerencsénk van, akkor nem az Orbán-rendszerre hasonlít majd – de egyre valószínűbb, hogy az elődjére sem.