A Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamara alapellátási kongresszusán dr. Balogh Zoltán, a MESZK elnöke arról beszélt, hogy „míg korábban mindig 20-25 ezer ápolót hiányoltak az egészségügyi ellátórendszerből, az OECD átlagához képest „mostanra elértük a 40 ezer 500-at”. Figyelmeztetett, hogy nem szerencsés az ápolókat külföldről toborozni, mert a „magyar beteggel magyarul kell beszélni, ezért nem járható út, ha indonéz és egyéb vendégmunkásokkal pótolnák a kieső ápolókat” - számolt be róla a Népszava.
De úgy látszik, hogy az egészségügy irányítói között van olyan vezető, akinek nem világos, hogy a nyelvi, a kommunikációs és kulturális nehézségeken túl is ezer sebből vérzik ez a halva született ötlet, miszerint tömegével jöjjenek külországból a magyar ápolók helyett a magyar nyelvet nem beszélő szakdolgozók. Az elnök által emlegetett indonéz nővérek számára a legnépszerűbb célországok: Tajvan, ezt követi Japán, Szaúd-Arábia, Szingapúr, Kuvait, az Egyesült Arab Emírségek. Még akkor is, ha a szakirodalomban az is olvasható, hogy Indonézia felelős vezetése sokkal gondosabban foglalkozik az ápolók helyzetével, mint a magyarok.
Az indonéz vezetők folyamatosan figyelemmel kísérik a külföldön munkát vállalók létszámának változását. Projekteket dolgoznak ki az ápolók visszacsábítására. A kérdés kezelésében részt vesz az indonéz munkaügyi, egészségügyi, valamint az oktatási és kulturális minisztérium, bár ahogy egy 2021-es tanulmányban olvasható, kissé zötyögős együttműködéssel. Indonéziában ezer lakosra 3,48 ápoló jut. Magyarországon ez a szám 2023-ban 5,3 fő volt.
Az indonéz ápolók szakképzettsége nem mindenben felel meg a nemzetközi előírásoknak, ezért más országban történő alkalmazásuk előtt szigorú kompetencia vizsgát kell tenniük. Magyarországon azonban ilyen nincsen. Jogilag ugyan létezik a honosítás intézménye, de ezt nem egy tömeges ápolóinvázióra tervezték.
A szakirodalomból ráadásul az is látszik, hogy nem minden célországban tettek sikeres kompetencia vizsgát az odaérkező indonéz ápolók. De nálunk könnyű dolguk lenne, hiszen nekünk még törvényünk sincs a saját ápolóink kompetenciájának meghatározására, nem hogy eszerint vizsgáztassuk le az itt tömegesen munkát vállalókat. Vajon elegendő lesz ehhez a Külügyminisztérium engedélye, ahogy a behozott gagyi lélegeztető gépekhez és a kínai vakcinákhoz sem kellett más? A globális szabadpiacon még „előnyt” is élveznének az Indonéziából ideinvitált ápolók e kedvezőbb feltétel miatt.
Az tehát egyértelmű, hogy az alkalmazásuk csak egyszerű feladatok elvégzésére adna lehetőséget, betanításuk ugyanakkor lefoglalná a már így is túlterhelt ápolók idejét. Még az is meglehet, hogy némi tájékozódás után az egész társaság az unió „ápolókra éhes” országaiban landolna.
Világos, hogy több ez, mint nyelvi probléma, különösen, hogy akár használhatnánk közvetítő nyelvnek az angolt. Igaz, ezzel a tudással a magyar ápolók és betegek többsége nem rendelkezik. Ráadásul az idegen kultúrák között a kulturális különbözőségek is összeütközések forrásai jelenthetnek. Angliában történt - idézi a szakirodalom -, hogy egy Fülöp szigeti ápolónő a legnagyobb megdöbbenéssel nézte azt az angol beteget, aki jobb mutató ujjával hívta oda magához. Vérig sértetten ment panaszkodni a főnővérhez, mert az ő hazájában az állatokat hívják így. Még a szemkontaktusnak is jelentősége van: egy ázsiai kultúrából származó ápoló úgy véli, nem helyes valakinek a szemébe nézni, mert a legtöbb ázsiai, indokínai, arab kultúrában tiltott az idegenek közötti szemkontaktus.
A különböző kultúrákban képzett ápolók, asszisztensek viselkedése néha meglehetősen furcsa lehet az európai kultúrkörben felnőtt ember számára. Nemes János gyermekorvos a Gyógyítás a trópusokon alcímű könyvében meséli el egyik külföldön szerzett tapasztalatát. „Egy előző időszakban az indiai személyzetet megpróbálták rávezetni arra, hogy az anamnézis elkészítésénél a betegek korábbi betegségeiről, illetve a családi háttérről is készüljön írásos feljegyzés. Az egyik indiai asszisztens a Páciens rokonai című rovatba a következőket jegyezte fel: az apa három láb mélyen a föld alatt.” Ha nálunk is ilyenfajta ápolási dokumentáció születik, érdekes olvasmánya lesz a műszakot átvevő ápolónak, de a gyógyítás ezzel még nem halad előre.
De azt sem tudja a kormány, hogy miképpen kellene megtartani azokat, akiket itthon képeztek ki, és itt is akartak ápolóként dolgozni. „Egy azóta Kanadába távozott roma ápolónő szerint az injekciós tűk másik végén is léteznek előítéletek. Mária egy vidéki kórház gyermekgyógyászatán dolgozott, ám a helyzete egyre nehezebbé vált. A szülők folyamatosan tiltakoztak az ellen, hogy cigány ápolónő adja be az injekciót a gyerekeiknek, mert attól féltek, hogy ártani fog nekik. Mária szerint a kórházban sohasem kritizálták a munkáját. A főnökei egy ideig védték, később az ápolási igazgató felszólította, hogy lépjen ki, mert a kialakult helyzet árt a kórház hírnevének” derül ki a Roma Sajtóközpont összeállításából.
Az egészségügy irányítóinak tervük sincs arra, hogyan kellene elérni a tőlünk külföldre ment szakdolgozók visszatérését. Valójában azt sem tudják, hányan vannak és hol dolgoznak, nincs elképzelésük a külföldön szerzett kompetenciájuk elismeréséről, ha hazajönnének. Pedig a Külügyminisztérium támogatása alatt akár egy külföldieket ellátó kórház is működhetne, ahol a visszatérők - hasznosítva jó szakmai nyelvi tudásukat - más országok itt megbetegedett polgárait látnák el, és ahová kezdetnek be lehetne osztani a más országokból jövő, angolul beszélő ápolókat is.
Addig is, amíg a kormány jobb belátásra jut, és végre megbecsüli a magyar ápolókat, adnék néhány hasznos tanácsot a betegeknek, arra az esetre, ha megjelennének az ágyuknál a külföldről érkezett szakdolgozók. Ne kiabáljanak velük, nem süketek, csak nem tudnak magyarul. Fontos kérésekről készítsenek táblácskákat, pantomimszerűen, rajzos vagy írásos formában: „bekakilok,” „bepisilek,” „vizet” . Esetleg a „Pintér-féle kórházi ellenőrző csapatot akarom, most rögtön!”.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.