Amitől tartottam, bekövetkezett: Náray Tamás kapta szépirodalom kategóriában azt a Libri-díjat, amit idéntől a legnagyobb példányszámban eladott művek szerzőinek adnak át (odaítélésről már szó sincs, hiszen az esztétikai vitát, megbeszélést feltételezne, vagyis valódi zsűrizést). Nos, a legminimálisabb képzettséggel is rendelkező befogadó tudja, hogy a ruhatervezőből lett szerző nem ide tartozik, ez kábé úgy festene, mintha Rúzsa Magdit hoznák az év operaénekesnőjének. Miközben Rúzsa Magdi és Náray Tamás a maga kategóriájában sikeres és igényes művész, ráadásul utóbbi az egyik legszimpatikusabb és legérzékenyebb ember, ez számos interjújából kiderül, és bizony nagy veszteség Magyarország számára, hogy képtelen volt a hazájában maradni a nemtelen támadások miatt.
Nem tudom, de feltételezem, hogy Rúzsa Magdi kikérné magának az operaénekesnői díjat, mert nem akarna ország-világ előtt nevetségessé válni, sajnos valami hasonlót műveltek a kereskedők Nárayval is, hiszen ha valódi szépírók mellé tesszük a műveit (Bodortól Závadáig), akkor ordítóvá válik a különbség és egyre komikusabbá a díj a szépirodalmi kategóriában. Tehát épp azzal tették a legrosszabbat, akit ki akartak tüntetni.
A másik, ami legalább ennyire káros mind a szórakoztató irodalom, mind a literatúra olvasóinak és művelőinek, hogy lett egy „Az év határon túl legnépszerűbb könyve” kategória is. Ha szó szerint értelmezem, akkor ez azt jelenti, hogy Magyarország határain túl ez a könyv fogyott a legjobban. De ezt vajon hogyan jött ki? A határon túli könyvesboltok forgalmát értjük alatta, vagy azokat is, akik külföldről rendeltek online? Azokat a határon túli vásárlókat biztos nem, akik az országon belül vásároltak. Gyanúra ad okot, hogy a határon túl legnépszerűbb könyvet speciel egy határon túli író, Visky András kapta. Lehet, hogy akkor ebben a kategóriában csak eleve határon túli szerzők „versenyezhetnek”? Ez viszont megint ott ásna szakadékot, ahol azt hittük, hogy talán már sikerült betemetni. Hiszen miért is kellene külön kezelni a korábban még „egyéges” Libri-díjjal elismert Láng Zsoltot vagy a Marosvásárhelyen dolgozó Vida Gábort? De hova sorolnánk az Erdélyben született, egy ideig ott is élt, majd Magyarországon tevékenykedő Tompa Andreát?
Olyan díjat hoztak létre, amellyel úgy vélték, a legkevesebb dolguk lesz, hiszen a kényes esztétikai (vagy bármilyen más) kérdéseket majd megválaszolják helyettük a számok. Lett helyette „kutyakomédia” és „viccország”, hogy a klasszikusokat idézzem. Mert ez így egyszerre masszív dilettantizmus és hátborzongató gyávaság. Valami, ami nem pótolja az űrt, csak még fájóbbá teszi egy szakmai nagydíj hiányát. Ez a helyzet a mai Magyarországon: akik értenének hozzá, azok nem kapnak elég pénzt egy díj fenntartásához, akiknek meg van, azok még az okozott kár mértékét sem képesek felfogni. Egyre jobban látszik, hogy a civil példa és a közösségi összefogás mutathatja meg a kiutat ebből az álságos katyvaszból. Ahogy Kukorelly Endre támasztotta fel pár éve a Baumgarten-díjat.