- Inkább három szöglet, mint egy 11-es!

Egyenes ágon legutóbb 1972-ben jutott el a magyar válogatott a labdarúgó Európa-bajnokságra, ám nem kis különbség, hogy akkor nem huszonnégyes, hanem csak négyes volt a mezőny. S úgy tetszett, a Final Fourt meg sem közelíti a csapat. A bolgároktól 1971 tavaszán Szófiában elszenvedett 3-0-s vereség után minden remény szertefoszlani látszott, szinte el sem lehetett képzelni, hogy honfitársaink csoportelsők lesznek a selejtezőkön.

Pedig így történt. Miután Hoffer József szövetségi kapitány, az MTI tekintélyes sportszerkesztője lemondott, a sporthivatal Illovszky Rudolfot kényszerítette arra, hogy álljon a válogatott élére. A nagymester két okból sem akart újra szakvezető lenni: egyrészt, mert 1967-ben éppen a sporthivatalban „fúrták meg” – ragyogó mérleg, 8 győzelem, valamint 1-1 döntetlen és vereség után –, ráadásul elkötelezte magát a Zaragozához. Hivatalos engedéllyel.

A spanyolországi szerződést az illetékes elvtársak egyszerűen negligálták, így Illovszky ismét „bemutatkozott”, méghozzá a világbajnoki címvédő brazilok elleni riói 0-0-val. Aztán a kvalifikációs mérkőzéseken sorra nyert a magyar csapat – Bulgária 2-0, Franciaország 2-0, Norvégia 4-0 –, amely még csak gólt sem kapott, és a korábbi „temetés” ellenére a negyeddöntőben találta magát.

A legjobb nyolc között a románokkal kétszer „iksz” (Budapesten 1-1, Bukarestben 2-2) volt, majd a harmadik mérkőzésen, Belgrádban 2-1-re győztek hazánk fiai. A négyes döntőnek otthont adó Belgiumban a La Dernière Heure című újság így írt: „Illovszky csodát művelt, hogy csapatát eljuttatta az elődöntőig”. A Labdarúgás című szaklap pedig ekképpen summázta a régi-új kapitány útját az Eb-ig: „7 győzelem, 4 döntetlen, 2 vereség, 20-8-as gólkülönbség. Nem kell hurráhangulatba kerülni miatta, ám ne szégyelljük az örömöt, ne becsüljük le a szakvezető és labdarúgóink sikereit. Mert ne feledjük – még akkor sem, amikor a tévé képernyője előtt ülve lelkesedünk a világ néhány jelenleg kimagasló válogatott vagy klubcsapatának nagyszerű játékáért –, mi most akkor járunk el helyesen, ha válogatottunk fejlődését még egy darabig önmagához mérjük, nem pedig az NSZK-éhoz, amely – véleményünk szerint – ma verhetetlen.”

A legjobb négy között az a „szbornaja” várt a magyar együttesre, amelyről Illovszky így beszélt: „A Szovjetunió válogatottja 1960-ban megnyerte az első Eb-t, 1964-ben döntőt vívott, 1968-ban pénzfeldobás fosztotta meg a döntőtől, s most is az elsők között jutott a legjobb négy közé. Önmagában is nagy dolog tehát, hogy egyenlők az esélyeink a szovjet csapatéival.”

A meccset egy időben – este nyolctól – rendezték a másik elődöntővel, a Belgium–NSZK találkozóval (1-2), amelyet Antwerpenben tartottak telt ház, 55 669 néző előtt. A „magyar” mérkőzést ezalatt 1659 szurkoló tekintette meg Brüsszelben.

A donyecki Sahtyorban, később a Dinamo Kijevben futballozó Anatolij Konykov Juhász Péter combján megpattanó lövésével a korántsem „moszkvai” – keretében hat kijevi, három tbiliszi, egy-egy bakui, jereváni, lvovi és vorosilovgrádi játékost felvonultató – szovjet együttes nyert 1-0-ra, nem csekély szerencsével.

„Könnyebb lett volna a döntőbe jutni, mint a bronzért játszani” – kesergett a Magyar Hírlap. Azért állíthatta ezt, mert a rálőtt labdák aránya 17:9, a kapura tartóké 7:5 volt a magyarok javára, ráadásul Zámbó Sándor a 83. percben tizenegyest rúghatott, de labdáját Jevgenyij Rudakov kapus kivédte. Az újság meg is jegyezte: „Hetek, hónapok óta válogatott és kupamérkőzéseken döntő helyzetekben büntetőket hibáznak játékosaink. Inkább három szöglet, mint egy 11-es!”

A megállapítás jogos is volt, nem is. Szőke István az FTC–Wolverhampton Wanderers UEFA Kupa-elődöntő mindkét mérkőzésén (2-2, 1-2) büntetőt rontott, akárcsak Romániában 2-1-es magyar vezetésnél Kocsis Lajos, de az UEFA Kupa negyeddöntőjéből a Ferencváros a tizenegyespárbajban jutott tovább Szarajevóban a Željezničarral szemben (1-2, 2-1), méghozzá úgy, hogy a zöld-fehérek mind az öt rúgója – Novák Dezső, Páncsics, Branikovits László, Megyesi István, Kű Lajos – a hálóba küldte a labdát.

Zámbó tisztában volt az itthoni légkörrel: „Tudom, most egy ország dühös rám.” Pláne, hogy még dr. Nádori László, a Testnevelési Főiskola Kutató Intézetének sportpszichológus igazgató-helyettese is a rontópálokat hibáztatta: „A tizenegyesrúgás a labdarúgás egyik játékeleme, amelyet gyakorolni kell. Adott időben pedig a tudást realizálni kell. A szóban forgó kihagyott tizenegyeseket láttam, nagy részüket felvételről többször is, s azt kell mondanom, hogy ezekből a lövésekből hiányzott a tizenegyesrúgáshoz elengedhetetlenül szükséges határozottság.”

A belga Le Soir ironizált: „Még egy-két nemzetközi mérkőzés, s Magyarország már nem a gulyáslevesről, hanem a kihagyott 11-eseiről lesz híres a világban.” Gúnytól a hazai sajtó sem volt mentes: „Nem is olyan régen a Vidám Parkban – kisebb kapuba, a gólvonal előtt bakancsban és utcai cipőben helyezkedő kapussal szemben – dilettánsok védhetetlenül berúgták a 11-eseket, mert elhitték, hogy képesek erre.”

Páncsics a 0-1 ellenére is emelkedetten nyilatkozott: „Jobbak voltunk, a mennyország kapuján kopogtattunk, az mégis zárva maradt előttünk. Mindent megtettünk, küzdöttünk végig, de a szerencse nem mellénk szegődött.” Illovszky szikárabban mondta: „Ilyen a labdarúgás. Nem mindig a jobbik csapat győz.”

A Népsport is megengedően írta: „Egyetlen idei mérkőzésünkön sem volt olyan folyamatos és kiegyensúlyozott a válogatott mezőnyjátéka, mint éppen a legerősebb ellenféllel szemben. Ez a meccs nem is hasonlított a közelmúlt szovjet–magyar találkozóihoz, mert védelmünk minden tagja fölényesen helytállt a test, test elleni küzdelemben, és az erőnléttel sem volt baj: a szovjet középpályások legalább annyira elfáradtak a mérkőzés végére, mint a mieink. Sőt azért is tudtunk helyzeteket kierőszakolni, mert Kolotov és Troskin már képtelen volt Juhász István és Kű után menni.”

A belga Les Sports ezzel éppen ellentétesen fogalmazott: „Nemcsak a magyar válogatott nagyobb technikai tudása, játékossága domborodott ki, hanem a gyengéi is megmutatkoztak. A két hasonló taktikai felfogásban játszó csapatban körülbelül egyforma teljesítményt nyújtott – a kapussal az élen – a négy védő, valamint a három csatár, így a középpályások csatája döntött. A Konykov, Troskin, Kolotov trió jobbnak bizonyult, mint a Juhász István, Kocsis, Kű hármas.”

A Le Soir irigylésre méltó jövőbe látással fejtette ki a két elődöntő után: „Már kialakult a végső sorrend. Bajnok az NSZK, második a Szovjetunió, harmadik Belgium, negyedik Magyarország.”

Tényleg így történt, és a hazai közvélemény hatalmas csalódásként élte meg a negyedik helyet.

Kívánunk az utódoknak hasonló bánatot az Eb legjobb négy csapata között!