1922 őszén Sándorka útlevéllel a zsebében felült a kolozsvári vonatra, hogy az elveszített múltja helyébe új életet szerezzen magának a szülővárosában, és megszabadítsa az apját, Bródy Sándort gyötrő bűntudatától. Az új határon órákon át kellett várakoznia, és ez alatt a bizarrnak tetsző idő alatt sok mindent végiggondolt. Az apja természetében van valami kiszámíthatatlan, pusztító erő: mintha dührohammal jött volna a világra. Tele kielégítetlen, meghiúsult vágyakkal. A Jövendő egykori szerkesztője immár jövő nélküli ember, nem teljesülhetnek írói álmai, mindenről lemondott, és megtagadta a saját fiát. Vajon ilyen megtört öregember vált volna belőle akkor is, ha nem ebben a korban él, és nem lesz az irodalom száműzöttje? Ha Sándorka igazán őszinte akart lenni magához, akkor nem tudott erre a kérdésre válaszolni. Csak annyit sejtett, hogy az apja valamikor az életében felfedezhette a szomorúság szépségeket rejtegető mélységeit, és öreg korában már csak erre a tájra vágyott. Az egykor lázban égő ember tüze kihunyt. Sosem hitte volna, hogy ilyen keserű öregség vár rá. És mégis, mégis. Romjaiban is maradt benne valami a büszke nagyságok magától értetődő méltóságából, nem lehetett egészen megtörni. Győztesnek született, még ha évek óta vesztesként élt is.
Mi mást is érezhetne az apja iránt, mint csodálatot, szeretetet és a nagysága iránti hódolatot? Mintha ez lenne belekódolva a természetébe, hogy soha ne hagyjon fel az iránta érzett rajongással. Furcsa, de semmilyen haragot nem táplál iránta, sőt, méltónak akar mutatkozni előtte, mert ezzel még az adósának hiszi magát. Állj szorosan apád mellé, nagy szüksége van most rád, hallotta magában tisztán az anyja hangját, aki a sötét órákban és a boldog órákban is társalgott vele. Persze, hogy mellé áll. A lelke egyik fele ott volt az apjánál, a másik fele az anyjánál, egymásba rejtve. Ők hárman jól megértik egymást, nem számít, hogy az idő és a tér mely pontján vannak éppen.
Ezen az őszi estén az utcák sötétek, de még mindig forgalmasok voltak, járókelők siettek haza a nedves járdákon, világosság volt a legtöbb üzletben. A belvárosban román szavak kavarogtak a levegőben, az üzleteken román feliratok díszelegtek, és a falak tele voltak ragasztva román plakátokkal. Bement egy trafikba, hogy szivart vegyen, és megbotlott a nyelve, amikor vásárolni akart. „Tutungeria”, ez hát románul a dohánybolt neve?
Már az első este találkozott Ignotussal, aki ott hagyta Pestet, és Kolozsvárott a Keleti Újság szellemi vezére lett. A New Yorkban éppen magyarázott valamit a többieknek, amikor megpillantotta Sándorkát. Hunyady, jöjjön, intett neki, mert rögtön felismerte a széles homlokáról, a szeméről és a magas arccsontjáról. Apja fia. Sándorka elfogódottan lépett hozzá, megérezte, milyen komoly gesztust tesz felé a barátságtalan férfi hírében álló szerkesztő, és elfogadta a meghívást. Mekkora utat tett meg Pestről, milyen messzire jött, és tessék, már az érkezése pillanatában, mintha valami rejtett nyomot követett volna, úgy találta meg az apja egyik legjobb barátját. Jöjjön be holnap a szerkesztőségbe, meglátom, mit tehetek biztatta Ignotus. Komolyan veheti az ajánlatát? Sosem tudta meg, mert másnap az Ellenzék főszerkesztője, Grois László lecsapott rá, és leszerződtette a lapjához.
Múltak a hetek, hónapok, és egyszerre csak azon kapta magát, hogy ugyanolyan élvezettel ül le a hosszú szerkesztőségi asztalhoz a kollégáival, ahogyan Pesten az Otthon Körben ült le kártyázni a fiúkkal. Gyorsan és eseménydúsan peregtek a napjai. Milyen izgalmas dolog magyar újságírónak lenni Kolozsvárott a háború után! A városban sokan voltak, akik minden korábbinál jobban támogatták az új magyar újságokat, és ekkor még a román kormány is engedte érvényesülni a különféle szellemi vállalkozásokat. A helyi arisztokraták, a hagyományokhoz ragaszkodó polgárok, mindazok, akiknek fontos volt a magyarságuk, minden áldozatra készek voltak. Magyar nyelv. Mekkora megtartó ereje volt ennek a két szónak Erdélyben! Ha bement egy kávéházba, nagylelkű adakozókkal találkozott, és micsoda vasárnapi lakomákat rendeztek tárkonyos, gyömbéres, tejfölös erdélyi ízekkel, törökösen főtt sűrű kávéval, kompóttal, sült tésztákkal az otthonaikban. Tizenöt kilót hízott a kolozsvári évek alatt.
– Sikerült döntenie, uram? – kérdezte az eladó, amikor egy alkalommal kalapot vásárolt. Kabátot kellett volna, de arra nem volt pénze.
– Azt hiszem, ezt a szürkét kérem.
– Jó választás, viselje egészséggel.
Az eladó hosszan nézte, amint felpróbálta a kalapot a tükör előtt, és ettől zavarba jött. Miért bámulja ennyire?
– Ne csodálkozzon – mosolyodott el az idős úr – ismerem magát még gyerekkorából. Kézen fogva jöttek ide az üzletembe az édesanyjával szalagokat vásárolni. De szép asszony volt Hunyady Margit! Hosszú szoknyát, állig begombolt blúzt és világos kesztyűt viselt, a virágos tavaszi kalapjait pedig mindig nálam készíttette. Kontyba fogta a haját, de a tarkóján a hosszú hajszálak kicsit mindig kilógtak a kalap alól, ezeket eligazgatta, mert nem akart kacérnak látszani. Még a nagymamájára is emlékszem. Soha nem vásárolt mást, mint fekete selyemszalagot vagy fekete fátylat. Nohát, igazán örülök, hogy végre találkozunk. Jöjjön el máskor is! És engedje meg, hogy ezt a kalapot ajándékba adjam.
Volt egy ház, amelyet a legjobban szeretett. A Monostori úti Óváry-ház vadszőlős ablakaival, tudós vendégeivel, háziasszonyának vendéglátó szeretetével néhány hét alatt a legigazabb kolozsvári otthona lett. Invitálták, jöjjön be, legalább egy uzsonnára, igyon vagy harapjon valamit, és alighogy belépett, máris szeretetteljes figyelem vette körül. Jól érzi-e magát Kolozsvárott? Milyennek találja a várost, és milyenek a kollégái? Szereti-e a töltött káposztát csomborral ízesítve, vagy szívesebben enne töltött padlizsánt? Még az olyan visszahúzódó fiatalembernek is, mint amilyen ő volt, megeredt a nyelve ebben a családias légkörben. A tálaló fényes barna ajtaján, a cukortartó ezüstjén, a poharak metszett üvegén ott tükröződött az egykori világa, az édesanyjáé, amelyet régen elhagyott. Most visszatért hozzá. A falakon festmények, a sötétvörös kanapé és a székek alatt perzsaszőnyeg, a sarokban rojtos ernyőjű állólámpa, az asztalokon ezüst hamutartó, lábakon álló kristálytálak és vázák. Rengeteg könyv a polcokon. Újság, térkép, bekeretezett fényképek a nagy mahagóni íróasztalon. Ismerős volt minden a legapróbb részletekig. Jóleső érzéssel hordta körbe a tekintetét a lakáson, amely még a századelő hangulatát tükrözte, a békekor aranyló derűjét.
Nappal rendszerint egymagában üldögélt egy eldugott kávéházi asztalnál, füstkarikákat pöffentett a levegőbe, éjszaka pedig elhagyott, üres utcákon sétált. Ziháló köhögése újra meg újra elővette, gyakran meg kellett állnia. Szégyellte a beteg, erőtlen testét, és hogy semmittevőn, tunyán tölti a napjait, úgyhogy egyik este végül mégis bement a szerkesztőségbe.
– Még mindig dolgozik a szerkesztő úr? – kérdezte egy álmos hang. A szerkesztőségi szolga már nagyon szeretett volna hazamenni. – Mindjárt éjfél van.
– Menjen csak nyugodtan, én majd bezárok.
– Azt kérem nem lehet. Nekem kell zárnom. Erre nagyon kényes a főszerkesztő úr.
– Egy perc, és megvagyok.
– Valami jó téma? Érdemes alaposan megcsiszolni?
– Érdemes. Egy öregasszonyról szól, aki sír az utcán.
– Koldus?
– Nem.
– Nem is azért sír, mert szegény?
– Nem.
– Akkor azért sír, mert éhezik?
– Nem. Azért sír, mert szerelmes.
Egy óra múlva felállt, letisztította az asztalát a papírlapoktól és a ceruzaforgácsoktól. A helyére tolta a székét. Mély csend vette körül. Csak állt az éjszaka kellős közepén a szerkesztőségi szobában, majd odalépett az ablakhoz, és mint gyerekkorában, arcát az üveghez nyomta, úgy bámult ki a sötétbe. Végtére is el kellett ismernie, hogy sok jó dolog is történik vele ebben a városban, megbecsülik a munkáját, mindenütt szeretettel fogadják, akár elégedett is lehetne. Mégis egyre kínzóbban érezte az apja hiányát. Sose volt olyan napja, hogy ne gondolt volna rá. Vajon hol tart a Rembrandt témával? Tudta, hogyan él az öreg Pesten, és valahányszor maga elé képzelte, amint a szobájában ül és ír, vagy amint lecsoszog a lépcsőn a fürdőbe, meggörnyedt háttal áll a gőzben, és locsolja magára a vizet, sírhatnékja támadt. Apja bezárult Rudas fürdői hallgatásának birodalmába a Rembrandt kéziratának lapjai közé. Talán valamikor lesz egy hetedik élete, mint a macskának, de azt sem fogja megosztani vele.
Egy hajnalon arra ébredt, hogy vele álmodott. Békés, nyugodt álom volt. Apja gyönyörű fiatalkori arcát látta, amelyet életében először kisfiúként, és amelyet annyira csodált. Soha nem szerettél volna másik nevet, kérdezte tőle, nem bánod, hogy ugyanúgy hívnak, mint engem? Az egyik nevem apámé, a másik anyámé, jól van ez így, felelte. Igazat mondott, és boldog volt, hogy a teljes nevére mindkét szülőjétől jóváhagyást kapott.
Egyik nyárestén Óváriék kertjében vacsoráztak a rózsalugasban. Este kilenckor csöngettek a kapun, a szerkesztőségi szolga lépett be távirattal a kezében. Sándorka rettegve vette kézbe a sürgönyt.
1924 augusztusában volt Bródy Sándor temetése a Kozma utcai izraelita temetőben. Kevesen jöttek el. Krúdy súlyos tekintete lassan körbejárt a gyászolók kis csoportján, a nőket kereste, akiknek valamikor Bródy udvarolt. Nagyon csodálkozott, hogy egyet sem lát közülük. Vajon merre járnak ezen a napon, morfondírozott, mi dolguk lehet, hogy nem volt idejük eljönni a temetésre? Igaz, nagy a forróság, messze is esik a zsidó sírkert a belvárostól, de ez nem kifogás. Sándor bácsi, hát miféle élet volt ez? Meghalni nők nélkül.
Sándorka féltestvéreivel, a Bródy fiúkkal együtt az első sorban állt a ravatal előtt. Fekete ruhában, mozdulatlanul. Apjuk fakoporsóban feküdt, és Sándorka arra gondolt, hogy tévedés a fakoporsó, teljességgel tévedés. Mert egy olyan ragyogó emberhez, mint az ő édesapja nagy érckoporsó illik, csakis.
Apa, anya halála után a gyászoló ruháját a baloldalon kell beszakítani, mert a szív táját kell felfedni, ami a baloldalon van. Minden más halottnál egy arasznyira szakítják be a legfelső ruhát, a szülőnél mélyebbre vágnak, hogy egészen a szív fölé érjen a szakítás. Jött a szentegylet embere, hogy kis késsel bemetssze a gyászoló fiúk kabátjának hajtókáját. Ügyelt rá, hogy hosszában tépje, ne széltében a ruhát. Amikor Sándorkához ért, megállt a kezében a kés. Az ő kabátja hajtókáját nem hasította be. Hiszen ő „csak” félig zsidó, az anyja keresztény. Vajon melyik fele zsidó és melyik keresztény, suhant át az agyán. A szíve zsidó? Ki dönti ezt el?
A szertartás végén két fiatalember lépett oda hozzájuk, és sorban mindenkit megöleltek. A Gárdonyi fiúk voltak, akik nem tettek különbséget a Bródy fivérek és Sándorka között. Megölelték őt is. Apjuk azt kérte tőlük a halálos ágyán, hogy menjenek el Bródy Sándor temetésére, és a sírnál nyújtsanak kezet a nagy író fiainak.
Sándorka a temetés után még sokáig ott maradt az apja sírjánál, és azt hitte, egyedül van. Egyszerre azonban meghallotta Krúdy mély gordonka-hangját.
– Fiam, a ruha csak jelmez. A vallásos túlbuzgóság pedig tévedés. Gyere, elmegyünk az Otthon Körbe, van pár gyönyörű bankjegyem, elkártyázzuk őket. Apádat ne várd. Ő már minden pénzét eljátszotta.
Részlet a szerző A kitagadott – Bródy és Hunyady címmel a Kocsis Kiadónál a könyvhétre megjelenő új kötetéből.
