politika;Szentes;boszorkányüldözés;folklór;

- Boszorkányüldözés ma is van, csak most óriásplakátokra nyomják a vádlók, kiket kellene máglyára küldeni

Boszorkányok márpedig vannak. Legalábbis ha az üldözés évszázadok óta változatlan mechanizmusát tekintjük. Csak ma már másképp hívják őket: zsidónak, cigánynak, filozófusnak, befektetőnek. A sejtésünket egy XVIII. századi per és halálos ítélet kapcsán erősítették meg és magyarázták el lapunknak a téma kutatói. Általában sem árt, így választások idején pedig kifejezetten hasznos, ha felismerjük, kiket próbálnak az ellenlábasaik épp máglyára küldeni.

„Sosem derült ki, hogy Kata csak a falu bolondja volt-e, netán füvesasszony. A legszörnyűbb az egészben, hogy nagyon is lehetséges: egy tehetséges fiatal nőt végeztek ki.” A szentesi Kultfeszt programsorozat egyik rendkívül érdekes eseménye során beszélt erről Rakk László, a helyi Életjel egyesület vezetője. Sánta Katának, az utolsó szentesi boszorkányper vádlottjának az életét rendhagyó módon, egy készülő képregényben – melynek nyers változatát kézbe lehetett fogni – szeretnék megismertetni a közönséggel.

Az asszonyt Hódmezővásárhelyen állították bíróság elé 1755-ben, halálra ítélték, majd máglyára küldték. Ő volt az egyik utolsó, boszorkánynak kikiáltott ember, akinek ilyen tragikus módon ért véget az élete. Még drámaibbá teszi, hogy éppen akkoriban foglalta rendeletbe Mária Terézia, hogy a boszorkánypereket törvényszék elé kell vinni. Az eset pont ezért válhatott ismertté: fennmaradt a jegyzőkönyv. A per során olyan szörnyű vádak hangzottak el, hogy a képregényben Mester Csaba illusztrátor sokat finomított a történeten, hallottuk az eseményen.

Emberre veszik a bajt

De miért érdekli ennyire az embereket évszázadok múltán is a történelemnek ez a sötét oldala? – vetődött fel bennünk az előadáson. Ha máglyára már nem is küldünk embereket, változott-e az alapvető hozzáállásunk? A sejtésünk beigazolódni látszik, mert bár a kijelentés első hallásra meglepőnek tűnhet, módosulva ugyan, de a boszorkányüldözés tényleg létezik, támasztotta alá Sz. Kristóf Ildikó, a HUN-REN /MTA néprajzkutatója, egyetemi oktatója. Persze ma már nem boszorkányokra, hanem bűnbakokra kell gondolni. Maga a vádaskodási mechanizmus is fellelhető, elég, ha a zsidó- vagy cigányellenességre gondolunk.

„Ha körvonalazni kellene, kit kiáltanak ki manapság boszorkánynak, azt mondanám: valakit, aki kilóg a közösségből vagy pozitív, vagy negatív értelemben. Illetve van egy harmadik változat, amikor rivalizálás a motiváció” 

– magyarázta. A mechanizmus alapját régen úgy mondták: „emberre veszik”, azaz bármi rossz történt, embert okoltak érte. Ez, úgy tűnik, nem kopik ki a társadalomból, és független az érintett közeg szervezettségi szintjétől. Afrikában, Pápua Új-Guineá­ban akár ma is halállal végződhet, ha valakit boszorkánynak kiáltanak ki, a modern közösségekben a bűnbakot esetleg kivetik maguk közül.

Meglátása szerint az esetek általában balszerencsével, szerelemmel, boldogulással kapcsolatosak, és a kimenet attól is függ, hogy az, akit vádolnak, mennyire bírja pszichológiailag a támadásokat. A lényeg, hogy létezzen egy hie­delemrendszer, amibe bele lehet helyezni hétköznapi konfliktusokat, és egy jogi kontextus, amiben el lehet ítéltetni ezért más embereket. Az üldözés lépései jól felismerhetők, és ezen az eltelt évszázadok semmit nem változtattak. Először is azonosítani kell egy ártó személyt. Ez az alaphelyzet, a boszorkányüldözés ezt követően tud kibontakozni, tárta elénk Klaniczay Gábor, a CEU professor emeritusa. Ennek első lépcsője: legyenek fórumok, ahol terjesztik a sztereotípiát, például a XVI-XVII. században a tömegkommunikáció egyik legjellemzőbb eszköze a prédikáció volt. Újabb szint az üldöző hatalom megléte, azaz hogy a jogban a bíróságok helyt adjanak ezeknek a vádaknak. Fontos kellék a profi üldöző, a boszorkányvádló volt, aki vagy hivatalos megbízásból, vagy önszorgalomból űzte a mesterségét.

Valamit rájuk kell fogni

– Mindennek megvan a modern változata. 2011-ben foglalkoztam a témával, ekkor a Fidesz a filozófusokat kezdte pellengérre állítani, ezt én a boszorkányüldözéshez hasonlítottam. Ebben a történetben Budai Gyula volt a hivatásos boszorkányvádló – idézte fel Klaniczay Gábor. – Kora újkori modell alapján próbáltak egy csoportot kiszemelni, akikre könnyű volt valamit ráfogni. Jelen esetben például azt, hogy nem termelnek hasznos javakat, csak gondolkodnak. Az üldözők az új sztereotípiát a modern tömegkommunikáció agymosó kampányeszközeivel terjesztették. A boszorkányüldözés olyan modellt hozott létre, amit sajnos azóta is sokan alkalmaznak. Ilyen volt például az 1930-as évek Szovjetuniójában zajló véres tisztogatás.

Ahhoz, hogy maga a jelenség kibontakozzon, az kellett, hogy kialakuljon az emberekben egy széles körűen elterjedt előítélet, amely arról szólt, hogy „nekem valaki ártani próbál, és mindehhez megvannak az eszközei”. 

Az előítéletben megnevezett emberekről úgy vélik, nemcsak egyénileg, hanem csoportba verődve is tevékenykednek, a kora újkori elképzelések szerint az ördöggel, ma mondjuk egy befektetővel, politikussal szövetkezve idéznek elő katasztrófákat. A magva tehát az összeesküvés-elmélet: valakik titokban ártani akarnak. Az ártó személyek azonosítása pedig maga a bűnbakképzés. A modern boszorkányvádaskodás tetten éréséhez még csak politikai magasságokig sem kell szárnyalni. Tóth G. Péter, a HUN-REN BTK Néprajztudományi Intézet történész kutatója azt mondta, ilyesmi szokott lejátszódni, amikor az óvodás vagy iskolás korú gyerekünk körül keletkezett esetleges konfliktushelyzetben szülőként kívülről beleavatkozunk. – Miközben védeni próbáljuk a sajátunkat, igazat adunk neki akkor is, ha a mi gyerekünk volt a sértő fél. A másik fél érveit meg sem hallgatva, akár a gyerekek feje felett hangosan kiabálva viaskodunk az igazunkért, és igazságot osztunk közöttük. Ebben a harcias miliőben, morális felindulásból olykor magunkról is megfeledkezve, hiszen a gyerekünkről van szó, bármilyen nemtelen eszköz bevetésére is sor kerülhet: válogatott szavakkal sérthetjük meg a másik felet, rossz szülőnek, rossz embernek, gonosz léleknek tartva amazt. Ehhez hasonló, vádaskodásoktól terhelt beszédhelyzetre utcán, játszótéren, iskolai szülői értekezleten biztosan találhatunk példát a magunk életében is.

Pócs Éva Széchenyi-díjas folklórkutató meglátására támaszkodva mindez azért működik töretlenül, mert általános emberi dolog, hogy saját vétkeink kivetítésére bűnbakokat keresünk. „A mai, nagyon megosztott társadalmunkban könnyű megtalálni az adott kereteket ahhoz, hogy egy párt vagy ideológia nevében támadjanak meg embereket. Sajnos még szakmai vitáknak is gyakran van álcázott ideológiai vagy akár pártpolitikai háttere” – szögezte le. Klaniczay Gábor ezt azzal egészítette ki, hogy manapság például a pontosan nem is definiálható „dollárbaloldal”, „szuverenitás” címszavakkal, nagyon hasonló elgondolás alapján próbálnak ilyen a mechanizmust felépíteni. 

„Ez egy ravaszul és gonoszul kitalált rendszer, amelyben politikai kritikával fellépő szervezeteket és embereket kriminalizálhatnak.”

A hozzávalók: előítélet, jogrendszer

De akkor mégis: hogyan lehet, lehet-e a modern boszorkányüldözés ellen védekezni? Klaniczay Gábor szerint egyrészt a jog területén kell tisztázni, hogy kinek mihez van joga, és ennek érvényt szerezni. Illetve a nyilvánosság színterén kell hatékonyan cáfolni a vádakat. „Fontos tudni, hogy a központi intézkedések ugyan elő tudják segíteni a boszorkányüldözést, de azok lokális kezdeményezésre indulnak. A lehetőséget a széles körben elterjedt előítéletek és a rossz jogi rendszerek biztosítják, és mindig lesznek olyan szervezetek és egyének, akik ezt kihasználják” – érvelt.Tóth G. Péter úgy vélte, fontos, hogy legyen a társas kapcsolatainkat védő, a vitatkozó felektől részben független közösségi hálónk, ahol van szolidaritás, empátia, ahol vastagabb szálon kapcsolódunk egymáshoz, akár a szeretet nyelvén is. Ez lehet rokoni, baráti társaság, szélesebb értelemben vett társadalmi kötődés, de akár intézmény is, nevezzük a jog védelmének, melyek nem hagynak magunkra, és olykor önmagunktól is megvédenek. Utóbbi alatt azt értve, ha valójában a tév­hi­teink vezérelnek minket, vagy ezekkel bántunk meg másokat, fel nem ismerve, hogy olykor mi magunk vagyunk a bántalmazók.

VarázságyúA képregény-bemutató helyszínétől nem kell messzire menni, hogy modern boszorkányvádakkal szembesüljünk. A holnapi voksolásra való tekintettel nem nevezzük meg a feleket, de a lényeg: Szentesen az egyik politikai aspiráns szerint attól betegedett meg egy gyerekcsoport, mert ettek egy másik jelölt által ajándékozott csokiból. De megemlíthetnénk azt is, miként él tovább az időjárás-varázslás hiedelme a XXI. században. Két éve többek között a Viharsarokban kaptak életveszélyes fenyegetéseket olyan dolgozók, akik jégkárelhárító berendezést kezeltek. Szándékosan idéznek elő aszályt, a jégágyúval elkergetik a felhőket, megakadályozzák, hogy essen az eső – erősködtek a feldühödött gazdák. A helyzet olyan súlyos volt, hogy a munkatársak védelme érdekében több helyen inkább leállíttatta a rendszert az agrárkamara.

Ez a lehetőség 2010-ben arról szólt, hogy lehet Magyarországból egy modern nemzetet csinálni. Összekapcsolni a modernizációt egy új nemzetfelfogással, és nem visszarévedni a múlt megoldatlan és már megoldhatatlan történeti kérdéseihez. Ezt a modernitást vesztettük el az elmúlt 14 évben. Felfoghatatlan mennyiségű EU-s pénz úszott el, és vált ipari méretekben magánvagyonná a közjó szolgálata helyett. A rendszerváltás kedvező közép-európai pozíciójából sikerült leküzdeni magunkat az EU legszegényebb országává. A szabadság felelőssége helyett a vezérelvű demokráciát választotta az ország. Ez az elmúlt 40 évünk címszavakban, amelyeket új könyvének apropóján Valuch Tibor történész, egyetemi tanár válogatott kérdésünkre. Hogy hová jutottunk, csukott szemmel is látjuk. A jövő viszont még nem dőlt el, legfeljebb – és ezt nem vethetjük a szemére – elkezdődött.